A 2008-as pénzügyi válság igen keményen érintette a mindössze 300 ezres lakosú Izlandot. A 2001-ben megkezdett banki liberalizációt követően a helyi három vezető pénzintézet (Landsbanki, Kaupthing, Glitnir) közül kettőt privatizáltak 2003-ban. Ezek aztán nagyon alacsony fedezet mellett óriási hitelezésbe kezdtek, a válság előestéjén már a magánszektor az éves jövedelmének ötszörösével adósodott el, ez még az Egyesült Államokban sem volt magasabb 140 százaléknál. Tovább tetőzte a problémákat, hogy a hitelek 90 százalékát devizában vagy inflációhoz kötött kötvényekben nyújtották. 2006-ban megpróbálta a kormányzat és a jegybank a gazdaság túlhevülését megállítani, mégpedig az alapkamat emelésével. A bankok külföldi betétesek becsábításával szerettek volna fedezetet szerezni hiteleikhez, olcsó internetbankolási szolgáltatásokat indítva.

Áramlott a tőke az országba, 2007 végére már 125 milliárd eurós eszközt kezeltek a hitelintézetek a csupán 14,5 milliárd eurós GDP-jű országban. A jegybank a hitelek következtében megugró fogyasztás és infláció miatt már 14 százalékra emelte az alapkamatot, és az óriási kamatelőny által tovább áramlott a tőke. Ennek hatására felértékelődött a nemzeti valuta, ám tovább folytatódott a carry trade, azaz az alacsony kamatú devizában felvett euróhitelből lekötött magas kamatozású koronabetétek felhalmozása. Ezek a spekulatív forró pénzek már a GDP 40 százalékát tették ki. A felülértékelt izlandi korona viszont az ország versenyképességét erodálta. A kormány megpróbálkozott a bankmentéssel és az euró árfolyamának rögzítésével, de jelentős monetáris tartalékok hiányában a pánik gyorsan bedöntötte az országot. Az izlandi korona értékének 50 százalékát veszítette el néhány hónap alatt, majd 2008 októberében gyakorlatilag összeomlott az árfolyam. A szabad valutakereskedelmet megszüntették, és azóta csak jegybanki aukciókon lehet külföldi valutához jutni.

A korábban a pénzügyi liberalizáció élharcosának számító ország ezzel egy olyan megoldást választott, ami a mai modern gazdaságokban elképzelhetetlen: gyakorlatilag minden külföldre irányuló pénzügyi tranzakcióhoz jegybanki jóváhagyás kell. Ha egy izlandi külföldre utazna, csak maximum 2000 eurót kaphat utanként, ez a szocializmusból lehet ismerős számunkra. Bár a helyi jegybank a forró pénzek adóztatására hajlott volna, az IMF meggyőzte, hogy minden tőkemozgást, a ki- és befele történő utalásokat is keményen kontrollálják. A valutaalap ráadásul abba is belement, hogy a vesztes befektetőket ne kompenzálják, akiknek 90 százaléka külföldi volt, és a korlátozások miatt maradék pénzükhöz sem tudnak hozzájutni.

Miért javasolt ilyen megoldást a pénzügyi szabadságot propagáló intézmény? Elemzők szerint egyszerűen nem volt felkészülve a szervezet, hogy fejlett országoknak nyújtson segítséget a válsághelyzetben, és ezért választottak ilyen drasztikus megoldást. Másrészt az óriási bankbetétállományok visszafizetése elképzelhetetlen lett volna gyenge árfolyamok mellett. Ezért még 2012 márciusában is szigorítottak a 2008 októbere óta élő szabályokon, hogy biztosan megakadályozzák, hogy a külföldi betétesek más devizára váltsák lejáró bankbetéteiket és kamataikat. Erre egy jó darabig nem is lesz esélyük, ugyanis 2015 végéig tervezik fenntartani a rendszert. Az unortodoxia a befektetőknek is tetszhet.

Ezt például az mutatja, hogy a Fitch Rating azzal az indoklással javította az ország adósbesorolását, hogy a kérdéses intézkedések beváltották a várakozásokat. A gazdaság meglepően gyorsan magára talált, 2,8 százalékos növekedést várnak erre az évre, ez magasabb a neoliberális éltanuló Észt- és Lettország teljesítményénél. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint a kis ország példa lehet az európai periféria államainak, mivel úgy sikerült a pénzcsapok leállításával lábra állnia, hogy a válságba került országok közül a legnagyobb növekedést érte el. Ehhez a veszteségeket a magánbefektetőkkel fizettették meg, de elengedhetetlen volt a 2,1 milliárd dolláros IMF-segítség is. A program végigvitelének az is az ára volt, hogy a kormányzat csak az idén térhetett vissza a piaci finanszírozáshoz.

Az unortodoxiának azonban megvan az ára: Jon Danielsson és Ragnar Arnason közgazdász úgy becsüli, hogy az intézkedések a GDP egy százalékát is felemésztik évente, főként amiatt, mivel a helyi cégek külpiaci lehetőségeit korlátozzák. Kisebb elmozdulás már látszik a szigorú politikában. Olyan szabályok bevezetését tervezik, amelyek adókkal sújtanák a spekulatív tőke mozgását, nem engedélyeznék külföldi eszközök terhére a belföldi személyek számára nyújtott hiteleket, és tiltanák a nyugdíjalapoknak a külföldi befektetéseket a tőkepiac fokozatos nyitása mellett. Egy szeptember végén napvilágot látott jegybanki tanulmány pedig keresi a kiutat a jelenlegi helyzetből, felvetve a korona árfolyamának euróhoz rögzítését, vagy az euró bevezetését mint optimális megoldást. Tanulságként megfogalmazható, hogy még az IMF által támogatott unortodoxia is az euróhoz vezet.