Jogász és közgazdász egyetemi kollegákkal, barátokkal és hétköznapi emberekkel beszélgetve egyaránt az a személyes benyomásom, hogy a kérdés azon túl, hogy jelentősen megosztja a helyieket, nagyon komoly érzelemmel van átitatva, amely árt a józan gondolkodásnak. A legtöbb beszélgetés úgy kezdődött, hogy „te ezt nem értheted, mert nem vagy katalán", mármint az önálló állami lét szükségét az egy nemzethez tartozók számára. Mikor azonban néhány perces közép-európai történelmi gyorstalpaló után e mindent elsöprőnek szánt, kissé demagóg érven sikerült túllépni, már az átlagember nem tudta meggyőző érveléssel elmondani, hogy miért kell Katalóniának több mint fél évezred közös „spanyol állami lét" után újra függetlennek lennie.

A nem kevésbé függetlenségpárti, de jobban felkészült vitapartnerekkel azonban kiváló beszélgetéseket lehet folytatni. A legfontosabb érv, az érzelmi töltet mögött (a független állam adhat csak „identitást" a katalánoknak) az, hogy a régió nemzeti össztermékének közel 12 százalékát fizeti be (nettó) a spanyol költségvetésbe. Természetesen ezért bizonyos „madridi" közszolgáltatást kapnak a katalán polgárok is, hiszen a védelempolitika, a külügyek, gazdaságfejlesztés és pénzügyek, EU-s ügyek nagy része központi és nem regionális kompetencia. Azonban a legtöbb katalán, különösen a világgazdasági válság mindennapokat komolyan érintő hatásai miatt, ezt sokallja. A regionális kormány (Generalidad) és a helyi politikusok jelentős része is azt szajkózza, hogy azért vannak gazdasági gondok, megszorítások és munkanélküliség Katalóniában, mivel Madrid aránytalanul sok pénzüket visz el, amit a „lusta déli régiókra" költenek (értsd Andalúzia, Extremadura stb.) teljesen feleslegesen és haszontalanul. Ezzel az érvvel talán nem is vitatkoznék annyira. Azonban egy új független állam létrejötte nem biztos, hogy a legjobb megoldás e gazdasági problémák megoldására.

Vegyünk számra néhány adatot. Ha Katalónia „ceteris paribus" egy varázsütésre független, eurozóna EU-s tagállammá válna, és minden kereskedelmi, gazdasági kapcsolata (a katalán „export" 40 százaléka spanyol régiókba, 40 százaléka az EU-ba, 20 százaléka Eu-n kívülre megy) a mostani szinten maradna, csak az eddigi „madridi" közszolgáltatásokat kellene barcelonai központtal nyújtania, akkor egyértelműen kimutatható pénzügyi haszonnal járna a függetlenség. Azonban minden közgazdász hallgató az egyetem első félévében megtanulta mikroökonómiából, hogy „ceteris paribus" megváltoztatni egy változót, vagyis hogy minden más változatlan maradjon, a valóságban lehetetlen.

Tehát vegyük sorra, mi kell ahhoz, hogy Katalónia független, új európai állam legyen a modern demokrácia és piacgazdaság szabályai szerint (vagyis békés úton). 1. Népszavazáson a lakosságnak ki kell nyilvánítania ezen akaratát. 2. A spanyol törvényhozásnak módosítani kell Spanyolország alkotmányát, melyet később az államfőnek, I. János Károly királynak is el kell látnia kézjegyével. 3. Meg kell állapodnia a katalán és a spanyol kormánynak a régió kiválásának békés levezényléséről; beleértve a pontos államhatárokat, az államadósság és valutatartalék felosztását, a Katalóniában lévő eddig „spanyol" állami tulajdonok helyzetét, hogy csak néhány izgalmasabb ügyet vegyünk számba. 4. Következő lépésként Katalóniának, mint új államnak (a hatályos nemzetközi jog szerint), felvételét kell kérnie az ENSZ-be és szakosított szerveibe, majd következő lépésként az EU-ba és esetleg a NATO-ba, majd további más nemzetközi szervezetekbe (pl. OECD, IMF, WTO).

Az első lépés, a népszavazás gyakorlatilag elérhető közelségbe került, hiszen a regionális katalán miniszterelnök Artur Mas (a Generalidad elnöke) a 2012. szeptember 25-én bejelentette az előrehozott választások megtartását ez év november 25-én. E választás tétje az lesz, hogy aki az eddig kormányzó jobb-közép függetlenségpárti Convergència i Unió-ra (CiU) szavaz: az Katalónia függetlenségére szavaz.
A második lépést már nehézkesebb. Jó eséllyel új spanyol parlamenti választásokra lesz szükség ahhoz, ahol a pártok egyértelműen kiállnak Katalónia függetlensége mellett vagy ellen, mert e nélkül politikai öngyilkosság lenne bármely spanyol párt részéről megszavazni a szükséges alkotmánymódosítást és az elszakadáshoz szükséges egyezményt.

Ez utóbbi harmadik lépés már kemény tárgyalásokat fog igényelni. Ugyanis változó precedensek vannak új államok megalakulására, de az 1990-es évek óta főleg a nemzetközi jog által elszakadásnak és szétválásnak nevezett folyamat volt jellemző (Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése, Koszovó, Dél-Szudán, Kelet-Timor elszakadása). Azonban erre nincs egyértelmű békés (!), a nyugati-demokrácia szabályainak megfelelő forgatókönyv. Azt azonban jó eséllyel lehet állítani, hogy ez az elszakadás esete lesz, ami egy új nemzetközi jogi alanyt (Katalónia) fog jelenteni a meglévő régi (Spanyolország) mellé. Hasonlóan, mint Koszovó esetében (ahol Szerbia jogfolytonossága nem kérdőjeleződött meg, ellentétben Jugoszlávia felbomlásakor, amikor újra felvételét kellet kérnie az ENSZ-be), azzal a különbséggel, hogy itt várhatóan konszenzusos megállapodással, békésen fog bekövetkezni. Ez azonban azt jelentheti, hogy Katalónia jelentős államadóssággal kezdi meg működését (a spanyol államadósság jelenleg a GDP 75.9%-án áll, melyhez hozzáadódik Katalónia, mint régió által felvett hitelállomány is, mely a saját GDP-jének újabb 22%-a), amely addigra meg fogja haladni az új katalán állam egyéves nemzeti össztermékét. Felmerül további kérdésként a katalán nemzetiségű, de Spanyolországban elő, ottani bejelentett lakcímmel rendelkezők és a Katalóniában elő, de magát spanyolnak valló polgárok honosításának kérdése, melyet bonyolít a rengeteg vegyes házasság és kettős identitású polgár esetleges speciális igénye is.

Ha bármelyek fenti esetben a „konszenzusos" és a „békés" jelzők nem lesznek érvényesek az átalakulás, kiválás folyamára az jelentős nemzetközi (és helyi) tőke-menekülést és vállalati elvándorlást jelent majd, melynek gazdasági és társadalmi hatásai rövid távon drámaiak lesznek, és melynek kezelése akár egy teljes generáció munkáját fogja igényelni.
A negyedik pont kezelése ígérkezik talán a legnehezebbnek. Ugyanis Katalónia kiválása olyan precedenst teremthet, amely igen komoly kihívások elé állíthat bizonyos országokat.

Gondoljunk csak bele, hány EU-s tagország nem ismeri el Koszovót a mai napig (Spanyolország, Görögország, Ciprus, Szlovákia, Románia). Ezen uniós tagok Koszovó el-nemismerésével kapcsolatos érvei jó eséllyel érvényben lesznek Katalónia függetlenségére nézve is. Továbbá kérdéses Nagy-Britannia hozzáállása Skócia helyzetének tükrében, de Belgium vagy Franciaország álláspontja is fontos, hiszen katalánok laknak dél-franciaországi Rosellón régióban is. Az Európai Unió tagja pedig csak olyan állam lehet, amelynek minden EU-s állammal rendezett kapcsolata van, hiszen már a csatlakozási tárgyalások megkezdése is konszenzust igényel a tagállamok részéről. Azonban tegyük fel, hogy Katalónia az EU és az eurozóna tagjaként létezhet tovább. Ez esetben, mint „gazdag állam" (hiszen Katalónia GDP-je az Eurostat hivatalos 2009-es régiós számítása alapján az EU 121%-án áll, ami nagyjából Dánia fejlettségi szintje) komolyan hozzá kellene járulni az EU közös költségvetéséhez és az Eurozóna mentőalapjaihoz, amely tovább növelné az addigra a GDP-je 100%-át elérő államadósságot cipelő katalán állam terheit.
E rövid gondolatkísérlet Katalónia függetlenségéről semmiképp nem tekinthető tudományos igényűnek vagy teljes körűnek, azonban jól rávilágít arra, hogy milyen kihívások állnak a katalánok előtt, ha a függetlenség mellett döntenek.