Nem is akármilyen nadrágszíj-megszorításról van szó, hiszen a balti állam röpke két-három év alatt egyedülállóan nagy, GDP-arányosan közel 18 százalékos fiskális kiigazítást hajtott végre. Ez a bravúr nem sikerülhetett volna a lett társadalom mondhatni már-már irracionálisnak tűnő áldozatvállalása nélkül.

A hasonló cipőben járó dél-európai országok lakóinak tűrésküszöbe láthatóan alacsonyabb szinten van, ebben nyilvánvalóan vérmérsékleti, kulturális, néplélektani tényezők is szerepet játszanak. Gyaníthatóan mégsem ez a kulcs a lett és a görög vagy a spanyol helyzet közötti különbség megértéséhez. Sokkal inkább az időtényező. Ha a megszorításokat – ahogy az a balti államokban történt – gyorsan és kis ellenállás mellett keresztül lehet vinni úgy, hogy annak eredményei is viszonylag hamar látszódnak, akkor az egyensúly és a bizalom is előbb visszatér, és így a növekedés is.

A fő gondot az jelenti, hogy a valutaövezet déli perifériáján egyszerűen nincs rövid távú megoldás. Olyan évtizedes problémákat kell orvosolni, amelyek kiküszöböléséhez is hosszú idő kell. Az elhúzódó válságkezelésbe a társadalom magától értetődően előbb-utóbb belefárad, ahogy az az öt év óta folyamatosan recesszióban lévő Görögországban is megfigyelhető. Ehhez adódik hozzá, hogy a déli országok állampolgárainak több idejük volt beleszokni a jóba, és „oly sokáig voltak fent, hogy már nem is tudják, milyen lent”.

Ebben a helyzetben azonban új értelmet nyerhet a megszorítás és a növekedés közötti „dialektikus” kapcsolat, ahogy arra mostanában több elemző is felhívta a figyelmet. Hosszú idő alatt felhalmozódott egyensúlyhiányok kezeléséhez ugyan megkerülhetetlenek a megszorítások, ám ha azokat nem a megfelelő arányban adagolják, és nem ösztönzik aktívabban más, monetáris és strukturális eszközökkel a kiigazítást, akkor a terápia alanyai előbb-utóbb oda juthatnak, ahová Görögország és most már mindinkább Spanyolország is. A támogatás fejében folyton-folyvást megszorítanak, ami visszaveti a növekedést, és ez újabb megszorításokat generál, egyfajta negatív spirálba taszítva ezeket az országokat.

Érdekes módon az IMF hétfő éjjel a világgazdaság jövő évi kilátásairól közzétett jelentése is bizonyos mértékig megkérdőjelezi az eddig követett, túlnyomóan a szigorú fiskális konszolidációra épülő európai stratégia célszerűségét. Mindez azért is figyelemre méltó, mert a Nemzetközi Valutaalap maga is aktív formálója és eddig elkötelezett képviselője volt ennek a megközelítésnek.

A sokszor megismételt ellenérv, hogy a fiskális kiigazítás rövid távon óhatatlanul a növekedés visszaeséséhez vezet, miként az is igaz, hogy egy bizonyos szint (a GDP 90 százaléka)   felett az államadósság felfalja a növekedést. A balti és a déli válságkezelés mégis azt a régi igazságot látszik alátámasztani, hogy ami az egyik betegnek orvosság, az a másiknak könnyen méreg lehet.