Vajon segítene egymás jobb megértésében, ha egy jó magaviseletű északi ország miniszterelnöke néhány hétre egy az árral úszó déli partnerállam vezetőjének szerepébe kerülne, és a funkcióval járó minden teher az ő vállát nyomná? Valószínűleg sohasem tudjuk meg a választ, ám az észt pénzügyminiszternek minap a London School of Economicsban tartott beszéde a napnál is világosabbá tette azt, hogy északról nézve mennyivel másképp festenek a dolgok, mint odalent a forrongó délen. Jürgen Ligi szerint ugyanis a görögök még mindig jobban élnek, mint amit megengedhetnének maguknak, és ami eddig a hellénekkel történt, annak semmi köze az igazi megszorításokhoz. A korábbi életszínvonalának közel 30 százalékát az elmúlt két évben elvesztő és egyre nagyobb adóprés alatt nyögő átlag görögöt persze aligha vigasztalja, hogy a padlóról bámulatosan rövid idő alatt felálló balti országokban az emberek többsége még mindig csak a töredékéből él annak, amit egy végsőkig kétségbeesett spanyol vagy hellén havonta megkeres.

BELSŐ LEÉRTÉKELÉS
A 2004-es uniós csatlakozást követően a szédítő tempóban szárnyaló, túlfűtötté váló balti gazdaságok 2008 tájékán, a világgazdasági krízis kezdetén nagyon mélyre zuhantak. Az észt GDP 2009-ben éves szinten 14 százalékkal zsugorodott, míg Lettországban 2008 és 2010 között 25 százalékkal csökkent a hazai össztermék. „Lettország lesz a következő Argentína” – jelentette ki még 2009-ben Paul Krugman a kicsiny, kétmilliós ország elkerülhetetlen államcsődjét jósolva. Az ünnepelt Nobel-díjas amerikai közgazdász azonban tévedett: Riga három évvel később, példátlan mértékű, a GDP több mint 17 százalékának megfelelő kiigazítás után feltápászkodott a padlóról, és jelenleg az EU legdinamikusabban növekvő gazdaságával büszkélkedhet.

Jóllehet sokan egy lyukas fillért sem adtak volna a sikerért, amikor az Európai Parlamentből a miniszterelnöki posztra 2009-ben hazatérő fiatal Valdis Dombrovskis a lett valuta, a lat árfolyamának leértékelése helyett a nehezebbnek és sokkal fájdalmasabbnak látszó megoldást, a belső leértékelést választotta a pénzügyi stabilitás és az elvesztett versenyképesség helyreállítására. A helyes stratégia megválasztása a Rigának összesen 7,5 milliárd eurós pénzügyi mentőövet dobó IMF-et és az Európai Bizottságot is szembefordította egymással.

A valutaalap ugyanis Brüsszeltől eltérően a külső leértékelést forszírozta, attól tartva, hogy a másik módszer hosszú távra recesszióba taszíthatja az országot, és a krízis előtt még 17 százalék körüli államadósság a GDP-arányosan 90-100 százalékos szintig meg sem áll. A lett miniszterelnök – akit a lakosság számára rövid távon nagyobb lemondással járó válságkezelés dacára azóta újraválasztottak – a Figyelőnek adott interjúban azzal a megfontolással magyarázta a döntést, hogy a kicsi és nyitott, valutájának árfolyamát már régen az euróhoz rögzítő balti állam csak ideig-óráig járt volna jól a lat leértékelésével és az így visszanyert versenyképességgel.

BRUTÁLIS KIIGAZÍTÁS
Dombrovskis és a kormány tagjainak szeme előtt a pénzügyi stabilitás minél rövidebb időn belül való visszaszerzésének célja lebegett, ehhez ugyanakkor csak drasztikus megszorításokon keresztül vezetett az út. Az eredmény látszólag őt igazolta, hiszen Lettország 2011 végén lezárta az EU–IMF-programot (a 7,5 milliárd eurós kölcsönkeretnek csak 60 százalékát használták fel), visszatért a tőkepiacokra, és három év recesszió után tavaly már 
5,5 százalékos növekedést produkált.


Egy a balti államok erőfeszítéseit már évek óta figyelemmel kísérő brüsszeli szakértő szerint ugyanakkor ezért a választásért (nem csak a letteknél) nagy árat kellett fizetni, ami a GDP negyedének és a munkahelyek közel ötödének elvesztésében, drasztikus életszínvonal-esésben és tömeges, egyes becslések szerint 200-300 ezer főt érintő kivándorlásban nyilvánult meg. Darvas Zsolt úgy véli, hogy a nemzeti valuta leértékelésével talán kisebb társadalmi áldozatok árán lehetett volna talpra állítani az ország gazdaságát, és a pénzügyi stabilitás érdekeit is jobban szolgálta volna ez a módszer. A Bruegel Intézet kutatója ezért a válságkezelés sikerességéért inkább egy másik északi államnak, Izlandnak adná a pálmát, amely szerinte a bankrendszer teljes összeomlása miatt jóval nagyobb sokkhatáson ment keresztül, a külső leértékelésre épülő stratégiával mégis eredményesen és kisebb társadalmi áldozatokkal birkózott meg vele.

A drasztikusabb, de gyorsabb megoldásra szavazó rigai kormány azonban valószínűleg jól ismerte a lett néplelket. A brutális, a GDP durván 18 százalékának megfelelő költségvetési kiigazítás dacára néhány, még 2009 elején sorra került utcai demonstrációtól eltekintve a helyi lakosság csendes belenyugvással fogadta a megszorításokat. Mindez élesen elüt a valutaövezet déli perifériáján tapasztalható és napról napra erősödni látszó társadalmi elégedetlenségtől. „Természetesen ennek köze van a nemzeti karakterünkhöz is” – ismerte el a Figyelőnek Ilze Juhansone, Lettország EU-hoz akkreditált állandó képviselője.


Egy déli ország inkognitóban nyilatkozó diplomatája más oldalról közelítette meg a kérdést. „Arrafelé a tömény szeszt jobban szeretik, mifelénk pedig a hígabb italokat. Valószínűleg ugyanígy van ez a válságkezeléssel is” – mondta félig-meddig tréfálkozva.

IRÁNY A VALUTAUNIÓ
A lett nagykövet szerint a kormány a válság társadalmi következményeinek az enyhítésére, a szociális partnerekkel való párbeszédre is nagy hangsúlyt helyezett, és a bankokkal is tárgyaltak arról, hogyan tudnák átütemezni a lakosság által felvett jelzáloghitelek egy részét. Mindazonáltal a szociális érzékenység és az őszinte beszéd mellett egyéb tényezők is hozzájárulhattak a társadalmi béke megőrzéséhez. A közalkalmazottak bérének első hallásra ijesztő, harmadával történő egyszeri csökkentése után ugyanis a bérek szakértők szerint lényegében a 2007-es szintre estek vissza. Vagyis a balti ország polgárai nem élvezhették túl sokáig az ottani viszonylatban magas béreket, mielőtt beütött a mennykő.

A gazdaság túlfűtöttségéhez elvezető anomáliák a balti államokban rövidebb idő alatt alakultak ki, az ezekből létrejövő buborékok pedig túl hamar kipukkadtak ahhoz, hogy az ottani társadalom nagyon beleszokjon a jóba. A dél-európai országok társadalma ezzel szemben jóval hosszabb ideig élt jobban annál, mint ami a lehetőségei alapján indokolt lett volna. Következtetésképp a déliek veszítenivalója is nagyobb, és számukra a lemondás is nehezebb, mint északon, ahol ugyancsak bűnbe estek, de a jelek szerint végre tudták hajtani a szükséges korrekciókat. Ebben könnyebbséget jelentett a kicsiny méret, hiszen egy kétmilliós országot sokkal egyszerűbb új vágányra helyezni, mint mondjuk egy Spanyolország méretű negyvenmilliósat.

Elemzők szerint a külső körülmények is a bátor balti reformerek kezére játszottak, hiszen 2009-ben és 2010-ben hagyományos felvevőpiacaik – a német, a svéd és a lengyel – jó passzban voltak, biztos keresletet kínálva az újrainduló lett exporthoz. A külső környezet jelenleg kevésbé látszik kegyesnek az adósságválság hálójába került déli tagállamokhoz, amelyek saját nemzeti fizetőeszköz hiányában, kényszerűen kizárólag a belső leértékeléssel, vagyis az árak, a bérek és a munkaerőköltségek kiigazítása révén tudják csak visszanyerni versenyképességüket Németországgal és más északi partnerekkel szemben.

Lettország eközben nem áll meg, és még az eurózónát sújtó válság sem vette el a kedvét attól, hogy 2014. január 1-jén megcélozza a belépést a valutaunióba, követve a 2012-ben csatlakozott Észtországot. „Természetesen éberen figyeljük, mi történik az eurózónában, de stabilnak érezzük magunkat, és úgy ítéljük meg, hogy képesek vagyunk csatlakozni” – szögezte le a balti ország brüsszeli állandó képviselője a Figyelőnek.