John F. Kennedy 1962-ben nyilvánosan figyelmeztette a Szovjetuniót, hogy ne telepítsen támadó rakétasilókat Kubába, azonban Nyikita Hruscsov úgy döntött, nem enged és szembeszállt az USA-val. A tényleges krízist a telepített rakétákról készített légi felvételek robbantották ki. Kennedy tanácsadói légi csapást sürgettek. Az elnök mozgósított is, miközben megpróbált időt nyerni azzal, hogy tengeri blokádot hirdetett Kuba ellen. A veszélyhelyzet akkor oldódott föl, amikor a szovjet szállító hajók visszafordultak és Hruscsov kivonta a rakétákat az országból.

Első ránézésre azt hihetnénk, a szovjetek meghátráltak, hiszen az USA előnye nukleáris arzenálját illetően 17:1 volt. Ennek ellenére nem támadták meg a viszonylag könnyű célpontot nyújtó szovjet installációkat, hiszen a veszély, hogy a szovjetek akár csak 1 rakétát is vissza lőnek, elegendő volt a kitéréshez. Emellett Kennedy és Hruscsov is félt attól, hogy a megfontolt és racionális stratégia bármikor csődöt mondhat.
Utólag több akkori tisztviselő is azt nyilatkozta, hogy elenyészően kicsinek látta annak az esélyét, hogy ténylegesen kitör a háború. Sokan vádolták Kennedyt azzal, hogy túl könnyen megúszták a szovjetek a konfliktust, azonban az irányítás esetleges elvesztése olyan terhet tett az elnök vállára, hogy ezt tekinthetjük a legjobb döntésnek.

A válság kimenetelét mai szemmel is nehéz megítélni. Általánosan elfogadott, hogy az USA nyert, az viszont, hogy mennyit, és hogyan, már nehezen megválaszolható kérdések. A konfliktus kimenetelét illetően több elmélet is született: vannak, akik azt gondolják, a földrajzi közelség, a mozgósítható szárazföldi egységek és a tengeri blokád elegendő elrettentő erő volt, túl nagy pszichológiai terhet tett a szovjetekre. Mások azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán győzelemnek könyvelhetőek-e el a történtek az USA szempontjából.

Egyértelműen látszik, hogy a nukleáris elrettentés nagy szerepet játszott a válságban, ténylegesen befolyásolva a politikai vezetők döntéseit. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen nukleáris háború hogyan maradhatott volna pusztán taktikai alapú. Kenneth Waltz a közelmúltban azt írta, ha Irán előállítana egy atombombát, az stabilitást okozna világszinten, azonban a kubai rakétaválság is megmutatta: erre nem vehetünk mérget. Ahogy Robert McNamara, Kennedy védelmi minisztere is mondta: „a kubai rakétaválság során csupán mázlink volt". A kérdés: vajon megismétlődhet ez a szerencse még egyszer?

Joseph S. Nye a Harvard Egyetem professzora, a világ egyik legismertebb tudósa a nemzetközi kapcsolatok terén. Carter elnöksége idején a külügy-, a Clinton-kormányzat alatt a védelmi minisztérium államtitkár-helyetteseként dolgozott.