A politikai közösség már régóta számon tartja egy küszöbön álló vízháború lehetőségét - állítják a Világbank kutatói a Foreign Affairs hasábjain. Az ENSZ főtitkára, Ban Ki Moon 2007-ben arra figyelmeztetett, hogy a vízhiány háborúk és biztonságpolitikai konfliktusok forrása lehet. Bár az újkori történelem ezt nem igazolja, nyilvánvaló, hogy a vízhasználatból adódó feszültségek csak súlyosbítják a meglévő regionális konfliktusokat. (Az egyedüli vízért folytatott háború Lagas és Umma városállamok között zajlott a Tigris folyóért 4500 évvel ezelőtt. A 2002-es, Libanon és Izrael között a Jordán kölcsönös túlhasználata miatt kialakulni látszó konfliktus az amerikai közbelépés hatására sosem torkollt fegyveres összetűzésbe.) A klímaváltozás hatására folyamatosan növekszik az aszályok, árvizek és egyéb extrém időjárási körülmények intenzitása, ami veszélyezteti az édesvizek minőségét és mennyiségét is, ekképpen tovább gyengíti az erőtlen régiókat.

A Világbank 2010-es jelentése, valamint a Journal of Peace Research tanulmányában a folyók jelenlegi és 2050-ben várható vízhozamának változásait modellezték, hogy bemutassák a klímaváltozás hatásait. E szerint a világ 276 folyóvölgyéből 24-nél már megfigyelhető a vízhozam csökkenése. Ez döntően Észak-Afrikát és a Szahara-környéki országokat, azaz 332 millió embert érint. Mivel a víztartalékokkal való gazdálkodásra nincs egyezmény, egy esetlegesen kitörő konfliktus kezelésére sincs kidolgozott terv.
Jelenleg két régióban okoz politikai feszültséget a vízkészletekhez kapcsolódó vita.

Egyrészt a Níluson való közlekedés már egymásnak ugrasztotta Etiópiát és Egyiptomot. Egyiptom, amely a régió egyik legerősebb gazdaságával rendelkezik, az 1959-ben megalkotott Nílusi Megállapodás értelmében Szudánnal együtt jelentősen befolyásolja a vízelosztási rendszert, aminek több ország is kárát látja - például Etiópia és Burundi, akiket kihagytak a döntésből. A Világbank beruházásai mellett a konfliktust egy új megállapodás megkötése jelentené. Azonban a folyó felső szakasza mentén lévő országok nem mondanak le a vízi infrastruktúra-fejlesztési jogukról, míg az alsóági országok az elosztási kérdésekben nem hajlandók kompromisszumra. Több felsőági ország kötött egymással megállapodást 2010-ben Egyiptom és Szudán befolyásának ellensúlyozására, Etiópia pedig nagy gátak építését tervezi, amely a régió stabilitását is veszélyeztetheti. 2050-re a Nílus-völgye még rosszabb természeti állapotban lesz, ezért is fontos már most egy olyan kooperáció kialakítása, amiből minden résztvevő profitálhat.

A másik instabil zóna az Aral-tó vidéke, amelyen Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán osztozik. A szovjet fennhatóság idején a térség két nagy folyója, a Szirdárja és az Amudárja kihasználása meglehetősen hatékony volt, azonban a Szovjetunió felbomlásával ez az egyensúly is megszűnt. A legfőbb vita a Szirdárjáról folyik a felsőági Kirgizisztán és az alsóági Üzbegisztán között. Tél idején ugyanis Kirgizisztánnak nagy szüksége van folyóvízre, hogy abból vízi energiát termeljen, míg Üzbegisztán a pamuttermelés időszakára raktározza el a vizet.

A vita megoldása érdekében a gázban és olajban gazdag Üzbegisztán felajánlotta, hogy Kirgizisztánt ellátja energiával, cserébe az üzbégek tárolhatják a vizet az öntözéses hónapokig. Az ilyen jellegű szerződések könnyen manipulálhatók, különösen egy esős év után. Mivel a téli hónapokban erősen függ az energiától, Kirgizisztán egy mega vízienergia-gyár megépítését tervezi, és Tádzsikisztán is fontolgatja energiaszükségletének vízenergiával való biztosítását. Ezalatt Üzbegisztán óriási víztárolókat épít. Ezek a tervek rövidtávon hasznosnak tűnnek, azonban a vízhozam ingadozásai miatt közép- és hosszútávon csak a tárolókról és a vízhasználatról szóló államok közti megállapodás lehet a megoldás.

A régió vízellátásának stabilizálásából az USA is profitálhatna. Az afganisztáni kivonulás kapcsán az Egyesült Államok Üzbegisztánban egy lehetséges alternatív szövetségest és a térség stabilitásának biztosítóját kereste. Az üzbég kormány hajlandónak tűnik az amerikai fegyveres erő befogadására, és Oroszország ellensúlyozására, Kirgizisztán pedig az USA-val közösen harcol a drogcsempészet, a bűnözők és a felkelők beszivárgása ellen. A bizonytalanság viszont lerombolhatja ezeket a stratégiai kapcsolatokat.

A történelmi tapasztalat alapján a világnak nem kell tartania egy közelgő vízért folytatott háborútól, azonban észre kell venni, hogy a vízből adódó feszültségek könnyen nagyobb konfliktusokba torkollhatnak és eltéríthetik az egyéb fontos geopolitikai és hazai prioritásokat. Az érintett kormányok és a nemzetközi közösség feladata, hogy olyan megállapodásokról tárgyaljanak, amelyek a közelgő környezeti változásokkal foglalkoznak, máskülönben az édesvíz a világ különböző régiói között meglévő ingatag stabilitás eredményeit könnyen elmoshatja.

Shlomi Dinar a Florida International University nemzetközi konfliktusokkal foglalkozó professzora, Lucia De Stefano a Water Observatory of the Botín Foundation kutatója, James Duncan a Világbank természeti erőforrásokkal kapcsolatos tanácsadója, Kerstin Stahl a freiburgi egyetem Hidrológiai Intézetének kiemelt tudósa, Kenneth M. Strzepek az MIT kutató munkatársa, Aaron T. Wolf az Oregoni Állami Egyetem földrajz professzora.