Általános sztrájk, utcai tiltakozások, parlamenti viták a segélycsomagok lehívásához szükséges megszorító intézkedésekről, egyre jobban visszaeső gazdaság, és egyre magasabbra rúgó adósságteher. A jelenség nem új: Görögország jelenlegi helyzete nemcsak az elmúlt évekbeli nehézségeket idézi vissza, de kísértetiesen hasonlít a fejlődő országok 1980-as és 1990-es évekbeli adósságválságához is.

A több tucatnyi, adóssággal sújtott latin-amerikai és afrikai ország példája jó leckéül szolgálhat Görögország „megmentői" számára. Az 1996-os HIPC-kezdeményezés (a HIPC betűszó jelentése Súlyosan Eladósodott Szegény Országok (Heavily Indebted Poor Countries)) értelmében a hitelezők elengedték a súlyosan eladósodott országok tartozásainak egy részét azzal a feltétellel, hogy a bevezetett reformokkal egyszersmind a szegénységet is csökkentsék. Európában Lengyelország esete példaértékű. A kommunizmus idején óriási adósságot halmozott fel, így gazdasága csak azután tudott talpra állni, hogy az 1990-es évek elején hitelezői átmenetileg szabad mozgásteret biztosítottak számára.

Görögország számára is ez lenne célravezető megoldás. Amennyiben a görög parlament elfogadott költségvetési tervezettel rendelkezik a 2013. évre, az ország újabb mentőalapokhoz juthat, ami elodázná a küszöbön álló teljes összeomlást. Ugyanakkor hosszabb távú megoldást csak az adósság elengedése nyújthat. Ezért lenne szükség arra, hogy Görögország fő hitelezői, azaz néhány eurózóna-tagállam, illetve az Európai Központi Bank egy olyan tervet fogalmazzon meg az adósságteher csökkentésére, amely egyben kötelezné az országot bizonyos reformok bevezetésére.

Görögország adósságállományának 70 százalékával a hivatalos hitelezőinek (azaz európai államok kormányainak, valamint az IMF-nek) tartozik. A visszafizetés esélye pedig - a görög gazdaság teljesítőképességével párhuzamosan - a nulla felé közelít. Kormányzati előrejelzések szerint az ország adósságállománya 2014-ben meg fogja haladni a GDP 190 százalékát.

Magánkörökben sok európai belátja, hogy ekkora adósságállomány automatikusan nem csökkenthető fenntartható mértékűre, még csak megközelítőleg sem. Nyilvánosan azonban ezt a nézetet határozottan elutasítják. Németország is inkább hajlandó haladékot adni a görögöknek a megszorítások foganatosítására, de a hitelek elengedéséről hallani sem akar.

Politikailag érthető ez a magatartás. Németország attól tart, hogy bárminemű adósság-elengedés gyengítené a görögök motivációját ahhoz, hogy strukturális reformokat vezessenek be. Sőt, elképzelhető, hogy egy ilyen lépés annyira felbőszítené a német polgárokat, hogy a jövő évi választásokon „revansot" vennének Angela Merkel kormányán.

Gazdaságilag a helyzet kétségkívül katasztrofális. Mindaddig, amíg Görögország fizetésképtelensége fennáll, az ország képtelen marad a magánkötvények piacáról finanszírozni magát, és a befektetők is menekülnek az országból.

Ha azonban egy olyan megállapodás születne, amelyben a felek megegyeznének abban, hogy Görögország nem áll el a reformok bevezetésétől, a hitelezők fokozatosan csökkenthetnék a követeléseiket mindaddig, amíg az elérne egy „elbírható" szintet 2020-ra (ez a GDP kb. 120 százalékos szintjének felelne meg). Mindezt a kamatlábak csökkentésével és a lejárati idők (akár 50 évvel való) kitolásával lehetne elérni. Így Merkel asszony is biztosíthatná választópolgárait arról, hogy a görögök a nekik folyósított összegek nagy részét visszafizetik.

Ha minden a fentiek szerint alakul, Görögország elkezdhet reménykedni abban, hogy számára is van kiút a válságból. A befektetők ismét nagyobb biztonsággal helyezhetnének el tőkét az országban, ami így lassan megint növekedési pályára állhatna. Mindezek nélkül azonban Görögország jövője valóban kilátástalan marad.