Engedjük meg a régi-új elnöknek, hogy élvezze győzelmét pár napig. Franklin Delano Roosevelt óta egyetlen elnököt sem választottak újra ilyen magas munkanélküliségi ráta mellett. Sokan éppen ezért gondolták, hogy Obamának nincs túl sok esélye. Az Egyesült Államok pesszimistának és mélyen megosztottnak tűnt faji szempontból és a gazdasági helyzet oldaláról nézve egyaránt. Obama egyik legnagyobb vívmánya, az egészségbiztosítás reformja népszerűtlenné vált. Az ellenzéki republikánusok 800 millió dollárt költöttek az ellene folytatott kampányra.

Az elnök győzelme bizonyos szempontból szerényebb, más oldalról nézve viszont nagyobb is lehet, mint első pillantásra látszik. Szerényebb, mert kormányzása kevésbé lehet látványos, mint az előző ciklusban. Jelentősebb lehet ugyanakkor, mert Obama elnök, aki oly gyakran hibázott abban, hogy emelkedett szólamainak megfelelő eredményeket is felmutasson, kezet nyújthat a republikánusoknak.



SZERENCSÉS EMBER
A The Economist Obamát támogatta és örül annak, hogy nyert. De tisztában kell azzal lenni, hogy szerencséje volt. Szerencséje volt, mert egy olyan ellenféllel kellett szembenéznie, akit hátrányosan érintett pártja megosztottsága. Szerencséje volt, mert az amerikai gazdaság magához tért kissé, pont a választások előtti időszakban. S szerencséje volt a Sandy hurrikánnal is. Természeti csapások idején az ország összetart, és kevésbé hajlamos a változtatásra. Obama az összesített szavazatokat nézve csupán 2,4 százalékkal nyert, ez a legalacsonyabb arány az újraválasztott elnökök esetében.

A demokraták térnyerése a szenátusban nagyrészt annak köszönhető, hogy a republikánusok által állított jelöltek olyan tragikomikusan extrém figurák, mintha egy Tom Wolfe-regényből érkeztek volna. A képviselőházban azonban a republikánusok megőrizték többségüket, és égnek a harci vágytól. Ha Obama kicsinyes lesz a velük folytatott tárgyalásai során, az keményen visszaüthet.



A központi kérdés a gazdaság. Ez az, ami igazán megosztja a pártokat. Az amerikai költségvetési hiány kezelése Obama elnök gyenge pontja volt az első ciklusban. Még a saját maga által felállított Bowles–Simpson-bizottság javaslatait sem vette figyelembe. (Az Alan Simpson [republikánus] és Erskine Bowles [demokrata] honatya által vezetett bizottság 2010 februárjában dolgozott ki egy javaslatcsomagot az államháztartás hiánya és az államadósság csökkentésére – a szerk.)



A kampány során sem foglalkozott eleget ezzel a kérdéssel. Egyszerűen csak arra figyelt, hogy lesöpörje az asztalról Mitt Romney kétségkívül a valóságtól elrugaszkodott számait.

Ha Obama azt szeretné, hogy második terminusa több legyen, mint az első, megosztó ciklus puszta függeléke, együtt kell működnie ellenfeleivel. A republikánusoknak meg kell érteniük, hogy a következő választások megnyeréséhez vezető út egy olyan elnökkel való együttműködésen keresztül vezet, aki már nem indulhat többé az elnökválasztásokon. A megegyezés sürgető.



TÖRTÉNELMI PELLENGÉR
Ha a hátralévő kevesebb mint két hónapban nem születik meg a konszenzus, az Egyesült Államok belezuhan a fiskális szakadékba. Életbe lépnek az adóemelések és a GDP 5 százalékát kitevő költségvetési kiadáscsökkentések. Ez katasztrófát jelentene a jelenleg évi 2 százalék körüli gazdasági növekedésnek. A válság azonnal bekövetkezne, de mögötte ott leselkedik egy nagyobb veszély is. Az amerikai adók mintha egy kis országra lennének szabva, a kiadások viszont egy nagyra. Ha ehhez hozzávesszük az elöregedő társadalmat – irány a tönk széle. Obamát a történelem állítja pellengérre, ha nem tesz semmit a probléma megoldása érdekében. Bár a kötvénypiac talán még az elnöki ciklus befejezése előtt elkezd büntetni.

Az elnöknek egyszerre két problémával is meg kell birkóznia. A gazdaság szakadékba zuhanásának megakadályozása összefügg a hosszabb távú reformokkal. Ezeknek a Bowles–Simpson-bizottság ajánlá-
sain kell alapulniuk. Világossá kell tenni, hogy az adóemelések mennyivel csökkentik az államháztartási hiányt. Ezt a republikánusok gyűlölik. Tisztázni kell, hogy a kiadáscsökkentésekből mennyi jöhet össze. Ettől meg a demokraták undorodnak. El kell dönteni, hogy milyen adókedvezmények maradhatnak, és melyek azok, amelyeket el kell törölni vagy csökkenteni kell. Határozni kell arról, hogy az egészség- és a társadalombiztosítás kiadásainak milyen korlátot szabjanak. Dönteni kell a nyugdíjkorhatár kitolásának kérdéséről és a kevésbé nagyvonalú nyugdíjindexálásról.

Az elnök 2011 júliusában már közel állt a megegyezéshez. Akkor John Boehner republikánus honatyával tárgyalt, aki jelenleg a képviselőház elnöke. Obama megállapodásra való képtelensége akkor aggodalomra adott okot. Most mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a keblére ölelje a republikánusokat. Garanciát kell adnia arra, hogy tartja a kétpárti konszenzust, ha az létrejön. Ehhez az első lépés egy az üzleti világhoz közel álló pénzügyminiszter lehet. Larry Fink vagy Mark Warner juthat elsőként eszünkbe. (Larry Fink a BlackRocknak, a világ egyik legnagyobb befektetési szolgáltatójának elnök-vezérigazgatója, Mark Warner demokrata párti szenátor, üzletember – a szerk.)

Gesztus lenne a republikánusok felé, ha áldását adná a Keystone XL kőolajvezetékre, amely Kanadát köti össze a Mexikói-öböllel. (Obama idén januárban környezetvédelmi okokra hivatkozva akadályt gördített az építkezés folytatása elé – a szerk.)



PRAGMATIZMUS MOST!
Első ciklusában az elnök hozzáállása kedvező volt az üzleti körökhöz. A Fehér Ház tisztségviselői azonban gyakran intéztek kirohanásokat a pénzvilág ellen. Ha Obama segíteni akar a szegényeken, jobban teszi, ha a piaci versenyen alapuló programot valósít meg, s úgy alakítja át a kormányzatot és az adórendszert, hogy a szociális kiadások csak a valóban rászorulókat célozzák meg.

Mindez nemcsak Obamának lenne az érdeke, hanem az országnak is. De mi a helyzet a republikánusokkal? Az ő forgatókönyvüket lehangolóan egyszerű leírni. A párt vezetői ismét oda lyukadnak majd ki, hogy most azért vesztettek, mert nem tudtak egy hiteles konzervatív elnökjelöltet találni, de legközelebb biztosan sikerül. Lehetséges jelölt lehet Paul Ryan, aki a mostani kampányban Mitt Romney alelnökjelöltje volt. Ha Ryan elkezd kacsingatni a 2016-os választások felé, az Obamával kötött kompromisszum könnyen az áruló bélyegét sütheti rá. Ha a republikánusok nem hajlanak az együttműködésre a demokratákkal, az azt jelenti, hogy nincsenek tisztában a választói hangulattal. Ez oda vezet majd, hogy elvesztenek ismét egy választást egy olyan országban, ahol a konzervatívok száma még mindig nagyobb, mint a liberálisoké.

Az abortusz elutasításának és a melegházasságokkal szembeni ellenkezésnek egyre kisebb a közönsége a nők és a fiatalok körében. Az illegális bevándorlással szembeni kíméletlenség a republikánusoknak súlyos szavazatokba került. A latin származású állampolgárok 71 százaléka Obamára szavazott. A pártsemleges szavazók – és a The Economist is – egy sokkal pragmatikusabb Republikánus Pártot szeretnének látni. Az újjászületés első jele lenne, ha tető alá hoznák Obamával a megállapodást a költségvetésről.

A kétpárti megegyezés a büdzséről Amerikának és a világnak egyaránt jót tenne. Ösztönözné az üzleti befektetéseket, s ezen keresztül megerősítené az amerikai gazdaságot, javítaná az Egyesült Államok és a piacgazdaságon alapuló kapitalizmus megítélését. Az ellenséges államok, mint például Irán, Észak-Korea, tisztelnék és félnék az amerikai hatalmat. A költségvetésről szóló egyezség megmutatná, hogy a demokrácia valóban működik. Különösen fontos ez olyan időkben, amikor Kína a hatalomváltást követően a diktatórikusabb kormányzás irányába mozdul el. A másik út – további négy ellenségeskedéssel eltöltött év – nagy károkat okozna Amerikának és az egész világnak.

© The Economist Newspaper Limited London (2012. november 10.)