Orbán Viktor az októberi csúcson. Nincs irigylésre méltó helyzetben.

Kevés unalmasabb s egyúttal izgalmasabb dolog van a világon az Európai Unió hétéves pénzügyi kerete kitárgyalásánál. Az alkufolyamat 99 százaléka abból áll, hogy egyre csak ismételgetik a sokszor egymással ellentétes tagállami álláspontokat, illetve a kívülálló számára teljesen „kínai” technikai kérdésekről konzultálnak. Ezzel szemben a maradék 1 százalék, vagyis a végjáték az esetek többségében valóságos thriller – lélektani hadviseléssel, manipulációval, a tétek emelésével és látványos összeveszésekkel.

Felzárkóztatási támogatások Magyarországnak

25,7 milliárd euró
A jövőre véget érő hétéves ciklusban, amikor a mi szempontunkból a GDP 3,51 százaléka volt a kifizethető támogatások felső határa, ennyi jutott hazánknak.

18,5 milliárd euró
Brüsszel a plafont egységesen 2,50 százalékra vinné le, s a magyar növekedésre is óvatos előrejelzést adna, így csak ennyi pénz jutna nekünk 2014 és 2020 között.

21,9 milliárd euró
Ennyit kaphatnánk, ha átmegy a ciprusi elnökség legújabb javaslata, amely a recesszió által sújtott országokban a GDP 2,99 százalékáig tolná ki a felső határt.
E költségvetési drámák mérlege magyar szempontból eddig vegyes. A csatlakozás pénzügyi feltételeit rögzítő, 2002. decemberi koppenhágai csúcstalálkozó kudarcként maradt meg, mert a tagjelöltek összetartásában naivan bízó magyar delegációt egyszerűen leszalámizták. Uniós tagként az első költségvetési vita 2005 végi finiséből már sokkal jobban jöttünk ki. Azóta persze tudjuk: egy dolog a gáláns csekk, és megint más annak aprópénzre váltása. Bár a jelenlegi hétéves ciklusból egy esztendő még hátravan, az már most látható, hogy Magyarország a 8000 milliárd forintos „lottófőnyeremény” ellenére az egy főre jutó GDP tekintetében alig vagy egyáltalán nem közelített az EU átlagához.

VESZTES SZEREP
Az unió 2014 és 2020 közötti finanszírozásáról dönteni hivatott november 22–23-i csúcstalálkozón a magyar tárgyaló küldöttséget vezető Orbán Viktor nem lesz irigylésre méltó helyzetben. A mostani pénzügyi vita alapkonstellációjában ugyanis Magyarországra a vesztes szerepét osztották. Nem szándékosan, és nem is azért, hogy a Brüsszellel gyakran konfrontálódó budapesti kormányt megleckéztessék. Számos, tőlünk részben független tényező összejátszása miatt állhat elő olyan helyzet, hogy hazánknak a következő periódusban a 2007 és 2013 közöttinél közel 30 százalékkal kevesebb felzárkóztatási forrással kell beérnie.

Mielőtt azonban megkongatnánk a vészharangot, több olyan momentumra is érdemes felhívni a figyelmet, amelyek árnyalhatják e már-már apokaliptikus víziót. Először is, bár az uniós pénzügyi transzfereknél a kohéziós alapok nyomnak a legtöbbet a latban, messze nem ez az egyetlen forrás: elég csak az agrár- vagy a vidékfejlesztési kiadásokra gondolni. Egyes számítások szerint Magyarország még akkor is a következő hétéves időszak egyik fő kedvezményezettje lenne, ha a fent vázolt forrásszűkülés bekövetkezne.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a legutóbbi pénzosztás alkalmával – fogalmazzunk így – túlnyertük magunkat. Mint kiderült, olyan növekedési előrejelzés alapján állapították meg számunkra az elérhető regionális politikai források összegét (a hét évre összesen 25,7 milliárd eurót), amelytől a valóságban fényévnyire voltunk. Ezért egy ponton még az is felmerült, hogy menet közben lefelé korrigálják a keretet. Ilyen értelemben egyesek, köztük az Európai Bizottság szemében az inga tulajdonképpen most a másik irányba leng ki, amikor nálunk – az elmúlt évek (2008 és 2010) gyatra növekedési átlagának kivetítésével – kirívóan alacsony GDP-bővülésre számítanak.

NAGY ÉRVÁGÁS
Ez önmagában még nem is lenne katasztrófa, de különös jelentőséget nyer azáltal, hogy a bizottság kiinduló javaslatában a jelenleginél sokkal alacsonyabb szinten, egységesen a GDP 2,5 százalékánál húzta meg az egyes országok által elérhető felzárkóztatási támogatások felső határát. Mivel számunkra ebben a periódusban a GDP 3,51 százalékánál van a plafon, ez a két szempont együtt már rendkívül nagy érvágást jelentene: becslések szerint több mint 7 milliárd eurót faragna a Magyarország által 2020-ig lehívható kohéziós forrásokon.

Magyar mozgástér
Az uniós csúcs előtt nem túl kedvező a kiinduló helyzet Magyarország szempontjából, ám vannak még kijátszható 
lapok a kezünkben.

TÁMASZKODNI A KOHÉZIÓ BARÁTAIRA
Az egyik adu a megközelítőleg azonos érdekekkel rendelkező országok alkotta koalíció lobbiereje lehet. Habár a közelebbi régió országainak pozíciója az előző költségvetési alkufolyamat óta eltérő lett (a csehek például az uniós átlagos fejlettség 75 százaléka fölé kerültek, a lengyelek számára elérhető kohéziós források pedig egyes becslések szerint akár 30 százalékkal is nőhetnek), a tárgyalások végjátékáig sikerült egyben tartani egy nagyjából tizenöt országot tömörítő koalíciót, amely a kohézió barátai elnevezést kapta. Ha csak nem nyer teret újra a szalámitaktika, a magyar kormány e csoportra támaszkodva sok mindent elérhet, amire egyedül vélhetően képtelen lenne.

ÜGYELNI A RÉSZLETEKRE
A veszteségek minimalizálására irányuló törekvésében Budapest nagyobb sikerrel járhat, ha erőfeszítéseit nem csupán a fő problémára, azaz a támogatások felső határának megváltoztatására koncentrálja, hanem olyan apró-cseprőnek látszó szabályozási kérdésekre is figyel, amelyek alkalmasint milliárdokat hozhatnak a konyhára. A korábbi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy például a vissza nem téríthető áfa támogatható költségként való elismertetése, az uniós finanszírozási ráta magas szinten tartása és egyéb technikai részletek segítségével részben vissza lehet nyerni a réven azt, amit elveszítettünk a vámon.

LEHÍVNI A BIZTONSÁGI TARTALÉKOT
A korábbi költségvetési alkudozások során nemegyszer előfordult: egy-egy különösen elégedetlen ország vezetőjét úgy szerelték le, hogy pénzt osztottak neki egy előre képzett biztonsági tartalékból. Ez történt 2005 végén is, amikor Tony Blair brit miniszterelnök a tárgyalások utolsó felvonásában a szó szoros értelmében kifizetett néhány tagállamot. A szerteágazó érdekekre tekintettel ilyen rásegítő mechanizmusra ezúttal is szükség lehet. Így Magyarország esetében sem lehet kizárni, hogy felajánlanak majd némi kompenzációt.

VÉTÓZNI
Orbán Viktor utolsó eszközként még vétózhat is, ha végképp úgy ítéli meg, hogy nem az általa helyesnek vélt irányban haladnak a dolgok. Egyes kollégái – érdekes módon a nettó befizetők oldaláról – már be is lengették a vétó lehetőségét. Elsőként is David Cameron brit miniszterelnök, akit parlamenti határozat kötelez arra, hogy ne járuljon hozzá olyan döntéshez, amelyik reálértékben nem csökkenti a következő hét évben az uniós kiadásokat. A franciák is vétót helyezték kilátásba arra az esetre, ha hozzányúlnak a közös agrárpolitikához, a dán kormányfő pedig kész beinteni, ha országa nem jut hozzá fillérre pontosan ugyanahhoz az összeghez az EU-tól, amelyet jelenleg is költségvetési visszatérítésként kap.Ugyanakkor az elmúlt hónapokban, elsősorban magyar és balti nyomásra, a kilátások némileg javultak. A ciprusi soros elnökség által nemrég közzétett tárgyalási keret lehetőséget lát arra, hogy az immár 2,36 százalékra módosított küszöbtől felfelé térjenek el azon országok esetében, amelyeket az elmúlt évek átlagában recesszió sújtott. Hazánk is ezek közé tartozik, ám mivel az új felső határ is megáll 2,99 százaléknál, ez még legjobb esetben is csak a veszteségek minimalizálására (lényegében megfelezésére) lenne elegendő.

Az ügyben az uniós csúcsig nem várható már érdemi elmozdulás. Így Orbán Viktor és a magyar tárgyaló küldöttség számára a költségvetési vita végjátékában az lesz a fő kihívás, hogy lehetőleg minél jobban összezárja a két pénzügyi időszak között nyílt ollót. Ez nem reménytelen, de nem is könnyű vállalkozás. Főleg azért, mert miközben magyar részről több pénzre lenne igény, addig a hétéves keret főösszege és azon belül is a kohéziós politikára szánt summa folyamatosan csökken. Ha pedig szűkül a keret, úgy nehéz lesz több pénzt találni.

A tárgyalások eddigi menete alapján aligha lehet kérdéses, hogy a vitában annak a hét-nyolc tagállamnak az akarata érvényesül majd, amelyek a közös büdzsé nettó befizetői. Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Svédország és mások a gazdasági válsággal kapcsolatos költségvetési megszorításokat hozzák fel ürügyként arra, miért kell diétára fogni az uniós kiadásokat is. Az Európai Bizottság tavaly nyáron eredetileg 1025 milliárd eurós büdzsét javasolt a 2020-ig tartó periódusra; ezt az összeget idén júliusban felvitték 1033 milliárdra, ám ebbe már beleértendők a horvát csatlakozás költségei is. A ciprusi elnökség legutóbbi javaslata megpróbált a nettó befizetők kedvében járni, s lefaragott 50-70 milliárd eurót az Európai Bizottság számaiból.

Noha a többség számára már a brüsszeli előterjesztés is csak nagy fenntartásokkal lett volna elfogadható, diplomaták négyszemközt elismerik: a vágások valószínűleg nem állnak meg itt, s a végén akár három számjegyű lefaragás is lehet. A németek például 130 milliárd, a britek pedig 200 milliárd eurós spórolást tartanának szükségesnek. És bár a politikailag fajsúlyosnak éppen nem nevezhető ciprusi elnökség a fűnyíró elv alapján minden költségvetési tételből lecsípne, a takarékoskodásnak éppen a számunkra legfontosabb kohéziós politika lenne a fő kárvallottja: a legutóbbi javaslat is több mint 12 milliárdot venne el az eddiginél már eleve szűkebb keretből.

NEHEZEDŐ FELTÉTELEK
A regionális támogatásokra leginkább rászoruló országokat egy másik irányból is veszély fenyegeti. A jövőben várhatóan nemcsak a rendelkezésre álló források zsugorodnak, de a pénzfelhasználás feltételei is nehezebbé válhatnak. A hangsúly ugyanis a rendelkezésre álló források felszívásáról egyre inkább áthelyeződne a közös pénzből finanszírozott projektek eredményességére. Az egyik legellentmondásosabb javaslat értelmében például a költségvetési fegyelem útjáról letérő országok strukturális vagy vidékfejlesztési támogatásait is felfüggeszthetnék. A nettó befizetők komolyan gondolják, hogy ugyanennyit kevesebb pénzből is el lehet érni.

Az alapvetően kedvezőtlen trendek ellenére Magyarországnak akadnak még kijátszható kártyái a véghajrában (ezekről lásd a keretes anyagot), ám nem kétséges, hogy drámából ezen a csúcson sem lesz hiány. Mint ahogy szintén borítékolható: bármi lesz is a végeredmény, szavakban mindenki győztesnek mondja majd magát.