– Legutóbbi könyveinek egyik fő mondanivalója, hogy az Egyesült Államok a következő évtizedekben is a világ első számú hatalma marad…
– Mert nincs más ország, amely pótolhatná, helyettesíthetné. Nem is lesz ilyen. Ugyanakkor a világ újra és újra kiköveteli, hogy legyen egy első számú vezetője, amolyan CEO-ja.

– Amelynek kereshetik a kegyeit a nemzetállamok, amelynek udvarolhatnak a kormányaik, vagy akár fő bűnbaknak, minden bajok okozójának állíthatják be, amelybe belerúghatnak. Amellyel gyűlölöm-imádom viszonyt folytathatnak.
– Valóban. A történelem bebizonyította, hogy az országok mindenkori propagandagépezetei, de a szabad államok független sajtója számára is mindig kapóra jön, hogy bele lehet kötni Amerika tetteibe. Ha csinál valamit, akkor azért, ha nem csinál semmit, akkor meg ezért. Szíria kapcsán a világ nagy részén most impotenciát, közömbösséget vetnek a szemünkre, de ha Washington katonai beavatkozásra szánná el magát, akkor – s ez borítékolható – elképesztő nemzetközi felzúdulás lenne rá a válasz. Ugyanazok az országok és újságok ítélnék el, neveznék a világ csendőrének az Egyesült Államokat, amelyek most hiányolják a beavatkozásunkat. Ez Amerika örök sorsa.

– Ha Mitt Romney-t választották volna elnöknek, akkor azért nagyobb valószínűséggel és gyorsabban bekövetkezne ez a bizonyos intervenció, nemde?
– Egy ilyen lépés nem egy-egy ember akaratától, személyes szándékaitól függ, legyen szó akár az Egyesült Államok elnökéről is, hanem meghatározó módon az adott térség geopolitikai helyzetén, illetőleg az amerikai belpolitikai szituáción múlik. A választók egyértelműen tudatták mindkét elnökjelölttel: ha nem bizonyítható, hogy máskülönben az Egyesült Államok stratégiai vagy nemzetbiztonsági érdekei súlyosan sérülnek, akkor semmiféle háborút nem fogadnak el, semmilyen emberáldozatot nem vállalnak. Szíria kapcsán viszont éppenséggel az bizonyítható be, hogy háborúskodás nélkül is az amerikai érdekek mentén fejlődnek a dolgok. Ugyanis az igazi kihívó, Irán, elkalkulálta magát. Nem sikerült Szíriából olyan támaszpontot csinálnia, amely Izraelt, Európát, Törökországot fenyegeti. Látni való, hogy Iránt háború nélkül, szankciókkal is el lehet szigetelni, hatalmát fegyveres beavatkozások nélkül is vissza lehet szorítani. Az Egyesült Államok nem kockáztat fölöslegesen háborúkat; ez akkor is így lenne, ha Romney nyerte volna meg a választást. Barack Obamára pedig eleve nem jellemző semmiféle háborús étvágy.

– Lehet, hogy Obama éppenséggel arra törekszik, hogy Amerika vonuljon ki mindenhonnan. Ha így van, akkor ez is veszélyes politika ám.
– Ez nem akarat kérdése. Az Egyesült Államok objektíve nem tud kivonulni a világból. Hogyan is tudna? Ez az ország állítja elő a világ gazdasági összteljesítményének, azaz a globális GDP-nek a negyedét! Mindenféle propagandasallangoktól és történelemhamisításoktól mentesen bízvást megállapítható: a történelemben az USA valójában csak elenyésző számú esetben fogott fegyvert. Nemzetközi céljainak megvalósulása, így például a szovjet birodalom széthullása, a vasfüggöny leomlása, a hidegháború befejezése abból fakadt, hogy az érintett térségekben, társadalmakban hagyta a dolgok természetes fejlődését. Ez Amerika természetéből fakadó hozzáállása a külvilág dolgaihoz. Továbbá az, hogy nemcsak erősnek látszik, hanem valóban erős is. A világ katonailag, gazdaságilag messze legerősebb országáról van szó, amelytől tartani lehet, s amely ha felemeli a hangját, ha intervencióval fenyeget, akkor azt a külvilág hitelesnek gondolja, s komolyan kell vennie.

– Azért azt ugye elismeri, hogy ma már az Egyesült Államoknak mint világpolitikai szuperhatalomnak van legalább egy, de inkább két globális kihívója: Kína és Európa.
– Reálisan szemlélve: nincs kihívója. Nem azért, mert Amerika olyan fantasztikus, mert olyan abszolút legyőzhetetlen, mert annyira jól mennek a dolgai; ezekről szó sincs. Hanem azért, mert az említett két hatalmi tömörülés, hatalmi régió az Egyesült Államoknál rosszabb bőrben van. Anélkül, hogy ezt különösebben részleteznénk, szögezzük le: a szóban forgó konkurensek problémái, szemben a mieinkkel, igenis egzisztenciálisak, vagy legalábbis megoldhatatlanok. Kína bizonyosan nem lesz képes tartani az eddigi erőltetett növekedési ütemet. Inkább előbb, mint utóbb visszaüt rá, hogy dömpingáron adja el termékeinek nagy részét a világban, exportjából alig keletkezik reális profitja. A hatalmas ázsiai országot belülről gyötri a tartományok, önkormányzatok visszafizethetetlen adósságállománya, 300 milliónyi ember afrikai szintű szegénysége, a megannyi lappangó és felszínre törni képes etnikai konfliktus, továbbá a kommunista egypártrendszer és a szabad piacgazdaság közti feloldhatatlan ellentmondás. Az Európai Unió pedig a szó legszorosabb értelmében a túlélésért harcol. Elenyésző a valószínűsége annak, hogy Európa a belátható jövőben politikai egységgé váljon, ezzel szemben egyre keményebben s egy sor államban egyre agresszívebben tör előre a nemzeti érdekérvényesítés politikája. Néhol már egyenesen a világháborút megelőző korszakra jellemző nacionalizmus az úr. 

– És Obama Amerikája nem fog beavatkozni vajon mindeme problémák megoldása érdekében, legyen szó Kínáról vagy Európáról? Hiszen utóbbiak gondjai visszahatnak rá.
– A helyénvaló kérdés itt az, vajon az Egyesült Államok van-e annyira nagy hatalom, van-e igazi képessége ahhoz, hogy bármit is tegyen Európa egységesedésének folytatása, dezintegrációjának megállítása érdekében, illetőleg Kína gazdasági növekedésének elősegítésére. A válasz: Amerika nincs ebben a helyzetben. Hatalma csupán relatív. Ráadásul Európának nincs szüksége az Egyesült Államok világpolitikai vezető szerepére, Amerikának pedig a legkevésbé sem hiányzik, hogy pénzügyi terheket vegyen le az európaiak válláról. Az európai pénzügyi, gazdasági válságot innen egyszerűen nem tudják kezelni, ez a gond teljes mértékben az európaiakat terheli, egyedül nekik kell valamilyen megoldást találniuk. Valószínűtlen, hogy tartósat találhatnak, de átmenetit, megnyugtatót talán lehetséges. Ugyanez a helyzet Kína vonatkozásában is. 


– A kampány idején Oroszország kapcsán Romney nagyon keményeket nyilatkozgatott. Üzenetének az volt a lényege, hogy Putyinéknak nem szabad megengedni az orosz birodalom újjáépítését. Mi Obama üzenete nekik?
– Oroszország hatalma csupán egyetlen lábon áll: az energiaexporton. Annak alakulásától függ gazdagsága s végső soron geopolitikai hatalma. Csakhogy az új technológiák félelmetes gyorsaságú beépülése a mindennapok gazdaságába világszerte tendenciaszerűen csökkenti a külföld, elsősorban Európa függőségét az orosz energiaszállításoktól. Ennek következményeként drámaian olvad Oroszország politikai és pénzügyi pozíciója. Obamának tehát különösebben semmit sem kell üzennie Moszkvának, az ország jelentősége távlatilag így is, úgy is csökken. Mindeközben pedig Amerika kezd egyre nyilvánvalóbban önellátóvá válni, köszönhetően a palagáz forradalmian megújult technológiákkal való nyereséges kitermelésének, az alternatív energiaforrások egyre szélesedő kiaknázásának. Energetikai kapcsolatrendszere nemsokára szinte teljes egészében csak a nyugati világhoz kapcsolja. A Közel-Kelettől, Oroszországtól való bárminemű függősége a nullára redukálódik.

– Nem is olyan rossz évek várnak Amerikára. Legalábbis az ön szavaiból ezt hallom ki.
– Hosszú távon semmiképpen sem. Obama második periódusában mindenesetre nagy lélegzethez jut az ország: az elmúlt évtizedhez képest többet foglalkozhat önmagával, saját maga megújításával. Jut rá ideje, hogy – sajátságos pozíciójából kitekintve a nagyvilágba – átgondolja stratégiáját a továbbra is létező, de várhatóan nem növekvő nemzetközi terrorizmussal szemben. Felmérheti, miként tehetné gazdaságát sokkal egészségesebbé, s mindeközben újra megfogalmazhatja önmaga és a világ számára, melyek az Egyesült Államok, illetőleg a nyugati világ alapvető geopolitikai érdekei. Barack Obama arra van ítélve, hogy mindezt a folyamatot a lehető legkevesebb véráldozattal, azaz katonai akciók és háborúk nélkül irányítsa.

George Friedman
■ Azon kiemelkedô tehetségû és világhírû amerikai tudósok egyike, akiknek neve elé a nemzetközi sajtóban – amolyan állandó jelzôként – mindig odaírják: magyar származású.
1949-ben Budapesten született, ám doktori címét politikai és kormányzati tudományokból már új hazájában, az Egyesült Államokban, a Cornell Egyetemen szerezte.
■ A texasi Austinban 16 évvel ezelôtt Stratfor néven megalapította a globális kihívások elemzésével foglalkozó, saját hírszerzôi csoporttal rendelkezô agytrösztöt. Ez mára egy sor európai és ázsiai kormány, haditengerészet, hadsereg kül- és katonapolitikai tanácsadó mûhelyévé is vált.
■ A Stratfor elnök-vezérigazgatójaként Friedman – kommentárjaival, interjúival folyamatosan jelen van a vezetô amerikai és nyugat-európai médiában, a New York  Timestól a Die Zeitig.
■ Legutóbbi könyvei folyamatosan ott vannak a legolvasottabb mûvek listáján. A Next Decade (A következô évtized), illetve a Next 100 years (A következô száz év) címû kötet összefoglalja és részletezi a majdani amerikai elnökökre váró geopolitikai kihívásokat