Az IMF a válság óta már többször hangoztatta véleményét ez ügyben: eszerint a fejlődő országok esetében ésszerű eszköz a rövid távú tőkeáramlások korlátozása. Ez az álláspont, ami Blanchard professzor előadásában is megjelent, azért meglepő, mert az IMF tulajdonképpen a nyolcvanas évek adósságválsága óta ajánlásaiban (és egyben a különböző hitelprogramokhoz előírt kondíciós listáiban) következetesen szembeszállt a tőkeáramlások korlátozásával, a teljes liberalizáció mellett szállt síkra. Elmondható tehát, hogy ez ügyben paradigma váltásnak vagyunk a szemtanúi az IMF részéről. Érdemes tehát megvizsgálni, milyen okai lehetnek ennek.

Blanchard professzor előadásában elsősorban azzal indokolta a tőkekorlátozások bevezetésének lehetőségét, hogy a válság miatt megnőtt a fejlődő országokba áramló rövid távú tőkebefektetések volatilitása. Ennek háülütője az, hogy kiáramlás esetén a menekülő tőke nagy volumene pénzügyi összeomlást is okozhat, ezt megelőzendő pedig indokolt napjainkban ilyen korlátok bevezetése. Az érvelésben véleményem szerint az hamis, hogy a rövidtávú tőkeáramlásoknak korábban is voltak ilyen hatásai, és korábban is előfordult, hogy bizonyos országok, régiók esetében a nagy volumen és a volatilitás gondot okozott.

A leghíresebb példája ennek talán az 1997-es dél-kelet-ázsiai pénzügyi válság volt. Mégis ekkor csak Malajzia volt az, aki korlátozásokat vezetett be, a nemzetközi szervezetek rosszallása mellett.
Feltételezhetjük azt is, hogy az IMF a válságból „tanulva" változtatta meg az álláspontját. A rövid távú tőkeáramlások szabadsága az a csatorna, amelyen egy, a pénzügyi piacon kialakuló probléma a legkönnyebben terjed el az egész világgazdaságban. Elképzelhetőnek tarthatjuk azt, hogy az IMF ezt átgondolva gondolkodik azon, hogy ezt a fertőzési csatornát szűkítse. Ezzel a feltételezéssel ugyanakkor megint csak az a baj, hogy ez nem a 2008-as válságban először látott jelenség, hanem az 1990-es évek pénzügyi válságait végigkísérte.

A tőkekorlátozások bevezetésének egy másik oka is van a fejlődő országok szemszögéből. Már a klasszikus aranydeviza rendszer idején (Bretton Woods I) is voltak olyan államok, melyek valutájuk árfolyamának alulértékelésével kívántak versenykepéssé válni a világgazdaságban, és újra beindítani ipari termelésüket. Ez a rögzített árfolyamok idején egyszerű vállalkozás volt, és olyan országok, mint Japán és Németország 20 - 30 év alatt valóban sikeresen építették újjá iparukat, és váltak Amerika versenytársává a világgazdaságban. Az USA egészen az 1960-as évek végéig nem zavartatta magát a jelenségtől, hiszen korábbi ellenségei fontos szövetségessé váltak a hidegháborús viszonyok közepette, erősödésük fontos volt, és látszólag nem fenyegette az amerikai hegemóniát.

A 70-es évekre azonban az amerikai gazdaság bajba került (ebben szerepet játszottak külső és belső okok is, mint az olajválság, vagy a vietnámi háború, de például a Great Society program is), és a dollár túlértékeltsége és aranyalapja kényelmetlenné vált az ország számára.

Az aranydeviza rendszer felmondása után az új nagy gazdaságokkal szemben a dollár árfolyama már lebegett, ami lehetővé tette azt, hogy annak árfolyama leértékelődjön a többi valutával szemben. Ha ez nem ment automatikusan, ment némi tárgyalás árán, mint például a Plaza egyezmény megkötésével.

Ugyanakkor újabb feltörekvő országok kezdték valutájuk árfolyamát a dollárhoz rögzíteni (többnyire alulértékelve) az 1980-as és 90-es években, ismét csak iparpolitikai, kereskedelempolitikai megfontolásból (ezt hívja Barry Eichengreen Bretton Woods II-nek). Ezek a távol-keleti, illetve később latin-amerikai feltörekvő gazdaságok szintén rendkívüli iparosodáson és fejlődésen mentek keresztül, elsősorban az 1990-es években és az új millenium első évtizedében. Talán a legjobb példa erre Kína. Az USA itt sem érzett problémákat: a feltörekvő országok olcsó fogyasztói termékekkel látták el, miközben a deficites folyó fizetési mérleg finanszírozójaként is szerepet vállaltak. Kialakult a 2000-es évek nagy "globális egyensúlytalansága", mely sokak szerint hozzájárult a világgazdasági válság kialakulásához, olcsó pénzt pumpálva az amerikai gazdaságba.

Ennek a munkamegosztásnak a fenntartása mára nehézségekbe ütközik. Az Egyesült Államokban a FED a sorozatos monetáris lazításokkal egyre jobban a leértékelődés irányába vezeti az amerikai dollár árfolyamát, és egyre inkább a feltörekvő országok piacaira tereli a befektetőket. Az ilyen rövid távú tőkeáramlások egyik problémáját láttuk az előbb. A másik probléma a napjainkban inkább befelé áramló tőkével, hogy az a feltörekvő valutákra felértékelődési nyomást helyez. A feltörekvő országok részéről a tőkebeáramlás korlátozása tehát azért is célszerű lehet, hogy fenntartsák alulértékelt valutáikon keresztül versenyképességüket.

Láttuk tehát, hogy az IMF érvelése szerint miért lehet szükséges a tőkekorlátozások bevezetése, és azt is láttuk, hogy ez az érvrendszer korábban is megállta a helyét. Azt is láttuk, hogy a tőkekorlátok ugyanakkor fontos fegyverként szerepelhetnek a fejlődő országok fejlesztéspolitikájában, különösen amiatt, hogy a valutaárfolyamok „manipulálása" mellett egyre kevesebb más eszköz áll rendelkezésükre a fejlesztéspolitika tekintetében.

Véleményem szerint tehát valahol itt kell keresni az IMF hozzáállásának változását. 2008. óta az IMF működésében egyre nagyobb szerepet vállalnak a feltörekvő államok, mely országok pénzükért cserébe egyre nagyobb beleszólást kérnek, és kapnak (legutóbb például a G20-as szöuli csúcstalálkozóján) a szervezet működésébe. Nehéz tehát nem arra gondolni az IMF pálfordulása láttán: a szervezet egy, egyre befolyásosabb tagjai által követni kívánt gazdaságpolitikai lépést támogat, ezzel tulajdonképpen sok esetben akár a status quo-t legitimálva.