Kevin Carter fotója, aki 1994-ben kapott Pulitzer-díjat

Az igazi Pulitzer
A honfitársunkról elnevezett legnevesebb amerikai sajtódíj 1917 óta ékesíti viselőjük keblét. A Makóról elszármazott Pulitzer József befutott. Lapjaiból szerzett annyi tapasztalatot és akkora bevételt az Újvilágban, hogy a múlt század elején 250 ezer dolláros alapítványra szánta el magát. A Columbia Egyetemen végakaratának megfelelően újságíró szakot indítottak, és díjat alapítottak. Azóta évente 103 válogatott ítész szelektál 21 szakterületen arról, hogy a legkülönbözőbb írott és képi kategóriákban ki érdemes a mérhetetlen elismerésre. A skála a szépirodalomtól a zenéig, a fotótól az oknyomozó újságírásig terjed. A díjra szabadon nevezhetnek szakmabeliek.

De már magának a jelölésnek is nagy a rangja. Ezért akadnak olyan (ön)jelöltek, akik elcsábítva és elhagyatva később is úgy tüntetik fel szerintük elhanyagolt vagy kisemmizett műveiket, mint „Pulitzer-díjra jelölt” opuszt. Az ő távol tartásukra tehetné ki a táblát minden személyzetis (HR-menedzser): félreértett zsenik kíméljenek! A rendszerváltás óta a honfibú enyhítésére Magyarországon is létezik az elismerés, Pulitzer-emlékdíj néven. Független szakmai renoméja alapján a kitüntetettek számára tiszta Amerika.

Szemerédi Endre és V. Harald norvég király

Abel a rengetegben
Végére hagytam a szívünket melengető nemzetközi díjat, amelynek az idén hazánkfia a kitüntetettje. Nevezhetném kissé leegyszerűsítve matematikai Nobel-díjnak. Az elismerést ezúttal „diszkrét matematikai” kutatásaiért Szemerédi Endre veheti át a norvég királytól. A díjat egy ma már kevéssé ismert, a 19. században többnek számító norvég matematikusról, Niels Henrik Abelről nevezték el születésének kereken századik évfordulóján. Az alapítóknak elég volt rádöbbenniük, hogy a Nobel-díj kategóriáiból – minő számítási hiba! – kimaradt a matematika. Ám minthogy a múlt század fordulója tájékán éppen kettéhasadt Svédország és Norvégia szövetsége, a díszünnepség – ma már könnyen kiszámítható – hosszú ideig szünetelt. Majd egy évszázad után nyerte vissza „helyi értékét”.

Az, hogy tizedszerre már megint honfitársunk veheti át a kitüntetést, jól példázza a magyar matematikai kultúra (Erdős Páltól Bollobás Bélán, Lovász Lászlón, Makkai Mihályon és a már szintúgy megkoszorúzott Lax Péteren át ívelő) elismerését, amelyről könnyű kimatekozni, hogy országhatárainkon kívül magasabb értéket hordoz, mint idehaza. Hogy kiből lehet Abel? Nehogy bárki elszámolja magát, bárki bárkit jelölhet, kivéve önmagát. Sejtvén a számítás trükkjeit és a matematika tudósainak gondolkodásmódját, a nagy számok törvénye értelmében ők minden másra gondolnak, mint erre. Az irigyek kedvéért hozzáteendő: a díjazottat sok millió forintnyi norvég koronával honorálják – Abel, a rengeteg! Ráadásul éppen ott adják át, az Oslói Egyetem jogi karának átriumában, ahol 1947 és 1989 között a Nobel-békedíjat is. Nobilis, mondhatnám nemes tett.

Lien Csan 2010-ben, a díj átvételekor

Ki hallott itt Konfuciuszról?
A neves kínai filozófussal, úgy tetszik, még mindig sok a baj. A Konfuciuszról elnevezett békedíjat 2010-ben – ne legyen efelől senkinek kétsége – éppen a Nobel-békedíjjal szemben hozták létre. Alapítói szerint keleti perspektívát kellett adni a túlpolitizált nyugati elismerésnek. Aligha volt véletlen az időzítés: abban az esztendőben egy kínai ellenzéki írónak, Liu Hsziao-pónak ítélték oda a Nobelt. Súlyos dilemma elé állította a pekingi ítészek bizottságának ülését. Tudom, durva hasonlat, de egykor az antifasiszta Carl von Ossietzky kitüntetése elleni hadjáratként Hitler is megalkottatta a maga übergermán nagydíját. 1935-ben ugyanis az akkor Nobel-díjra jelölt írástudót a náci rezsim ráccsal védte a kitüntetés átvételétől.

Kereken 40 évvel később ugyanígy járt a szovjet rezsim kritikusa, Andrej Szaharov, aki 1975-ben nem tudta átvenni a Nobel-békedíjat, hasonló akadályoztatás okán. 2010-ben a kínai Liu sem jutott el a díjátadásra. Pekingben akadtak, akik válaszolni akartak, még ha szalonképesen is. A világgal (és az Oslóból diktálni akaró kultúrimperialistákkal) szembeszegülve szerintük olyasvalakit kellett jutalmazni, aki segített a kommunista népköztársaságnak. Végül Lien Csanra esett a választás. Ő valaha a renegát tartomány, magyarán Tajvan alelnöke volt, egyben a Kuomintang párt elnöke. Díjazták a Tajvani-szoros két oldala közötti kapcsolatok istápolásáért. A díjkiosztóra végül is nem került sor. A kitüntetett ugyanis állítólag csak a sajtóból értesült a nemes gesztusról. A kínai kulturális minisztérium értetlenül állt a dologgal szemben. Először meg is akarta szüntetni az díjat, végül a zsűri mégis megint összeült, és 2011-ben Vlagyimir Putyint adta. A moszkvai szóvivő szintúgy nemigen tudott a díjról.

Az átadásról egy árva hír sem szivárgott ki. Állítólag két Kínában tanuló orosz diák vette át. A propagandaérték a mennyekbe szállt. Pedig a Mennyei Birodalom különleges díjazottjainak 100 ezer jüan (15 ezer dollár) üthetné a markát. Csak látnák már azt a markot! A Kínai Békekutató Intézet idei jelöltjei között ott találjuk a hosszú menetelés egy veterán hősnőjét, egy rizsfejlesztő kutatót, immár harmadszor, a hivatalos Peking kijelölte Pancsen lámát és még többeket, a pekingi írásjelekkel írt demokrácia nagyobb dicsőségére. Csak szereznének róla tudomást mind többen. Igaz, közben kötelező volt a pártkongresszusra figyelni! A díjat (elvben) egy nappal a Nobel előtt adják át. A hivatalos Kína persze alighanem a hatalom fellegeiben zajló dinamikus őrségváltást díjazta.

Illyés Gyula

Herder épphogy csak túlélte Lenint!
Bizonnyal kevesen tudják szerte e világban, hogy ki is volt Johann Gottfried Herder. A német nyelvterületen méltán híres irodalmár csekély mértékben szerepel még a magyar könyvmolyok polcain is. Ám a róla elnevezett nemzetközi kitüntetés díjazottjait minden gyalogbölcsész ismeri, de legalábbis büszke rájuk. Okkal. Az 1963-ban alapított elismeréssel közép- és kelet-európai tudósokat és irodalmárokat becsülnek meg. Céljuk: a jobb európai megismerés és a békés kapcsolatteremtés. Ennek jegyében – legyünk jóindulatúak – jámbor német és osztrák zsűriző tudorok döntöttek a vadkelet hőseiről. Méghozzá jól: a kitüntetettek között Németh Lászlótól Illyés Gyuláig, Miroslav Krlezától Zbigniew Herbertig sokan kihúzhatnák magukat. Ha még megtehetnék. Talán tudósok becsülték túl az európai összeolvadást, amikor 2007-ben a díjat összeolvasztották egy másik európai alapítvány kitüntetésével. Azóta a végre mifelénk is tomboló demokrácia nagyobb dicsőségére kizárólag ifjonti művészekre vár a bécsi hívó szó. Így ma már csak az egykori „érdemesek” emlékezhetnek büszkén jogos méltatásukra.

Lenin-díjasok 1966-ban egy sajtókonferencián

Lenin élt, él, vagy már nem is
Másfajta teljhatalom, másfajta hatalmas elismerés. Jó, jó, 1925 óta volt valaha Lenin-díj is, kezdetben kizárólag hazai használatra. Csak később nőtt ki mellőle a hasonnevű nemzetközi békedíj, külföldi „békeharcosok” méltatására. Igaz, a Szovjetunió alapító atyjáról elnevezett elismerésnek ma már se híre, se hamva. Sőt, eredetileg ráadásul nem is Vlagyimir Iljics nevét viselte. Sztálin-díjnak nevezték. Magas titulus volt. Orosz élharcosoknak dukált ez a kitüntetés, a külföldieké lehetett később a nemzetközi békedíj. Viselői között pedig akkora hírességek szerepeltek, mint Picasso, Joliot-Curie, a később eltüntetett kínai kitüntetetteket talán hagyjuk is. Mert ilyen volt a békeharc. Változnak az idők, változnak a díjak. Miután Nyikita Hruscsov a XX. pártkongresszuson leleplezte elődjét, Sztálint, a róla elnevezett kitüntetést is átkeresztelték Nemzetközi Lenin-békedíjra. Olyannyira, hogy az addigi kitüntetetteket fölszólították: ugyan adják vissza korábbi érmeiket, hogy a nevében is átlényegült díjra cseréljék. A Szovjetunió kimúltával végül az elismerés is visszaadta lelkét teremtőinek. De ne feledjük a többnyire nem érdemtelenül érmesített szovjet veteránokat: az erre méltán büszke kitüntetettek ma is büszkén viselik az érdemrendet a posztszovjet tüntetéseken.