Legalább száz háborúmentes évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az EU-t sikeres békefenntartó projektnek nyilváníthassuk, azaz még nem jelenthetjük ki, hogy az Európai Unió képes garantálni az „örök békét". Egyes vélemények szerint tehát a döntés az idei Nobel-békedíjról elhamarkodott, a bizottság szerint viszont megalapozza a XX. század első nagy világégéséről való megemlékezést. Elsősorban arra kell felhívni az európaiak figyelmét, hogy a hitvallásként megfogalmazott „Soha többé háborút Európában!" jelszó napjainkban kiüresedni látszik.

Ugyanakkor nem biztos, hogy az európai béke megteremtéséhez és megőrzéséhez elengedhetetlen az EU közbenjárása. Nem véletlen, hogy az olyan „békés" országok, mint Norvégia és Svájc nem tagja az Uniónak. Sőt, az is tény, hogy Európa nagyon is rá van szorulva az Amerikai Egyesült Államok segítségére, ha az európai biztonság fenntartásáról van szó.

Ráadásul az Európai Unió külső fenyegetettségéről szóló viták sem alaptalanok, mert a bizonytalanul meghúzott külső - elsősorban keleti - határok aggodalomra adnak okot. A kelet-európai expanzió a hidegháború nyomán kialakult veszélyes hatalmi vákuumot hivatott betölteni, ám a bővítésekkel kapcsolatban az Unión belül is megoszlanak a vélemények. Például Nagy-Britannia (akárcsak az USA) támogatja Törökország EU-csatlakozását, Németország és Franciaország azonban halogatja (ellenzi) azt.
Mindeközben a nyugati oldalon a britek egyre jobban eltávolodnak az EU-tól.

Ez az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájára is hatással lehet, ami az ENSZ-vétójoggal rendelkező britek (és franciák) nélkül igencsak foghíjas lenne. Ha London bármilyen hivatalos formában búcsút intene az EU-nak, azzal végleg szertefoszlana annak reménye, hogy Európa valaha is képes lesz megállni a saját lábán, hiszen az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatokban, az euro-atlanti integrációban kitüntetett szerepet játszik Nagy-Britannia.

Európa egyedülálló módon, egyéni „stratégiával" igyekszik megvalósítani a békét: 1950 óta a belső békülési folyamatokra koncentrál, és szemet huny a lehetséges külső fenyegetettség fölött. Az Európai Unió „praktikus pacifizmusa" tulajdonképpen a szükség és a szerencsés véletlen egyvelegének szülötte, ami az EU-t a kívülállókkal szembeni konfliktuskerülő magatartásra kötelezi, és egyfajta steril, belső ügyekre összpontosító technokrata progresszívizmusra sarkallja. Ez a fajta attitűd jellemzi a büszke európai modellt, a jóléti államot is.

Az Unió folyamatosan halogatja a problémák megoldását, és éppen ez teszi sebezhetővé az európai békére való törekvést. A kontinensen ezért modernizáció és mélyebb integráció szükséges a túléléshez. Nem szabad úgy gondolnunk az európai békére, mint természetes adottságra, csak azért, mert a mai fiatalokat kizárólag az iPhone és az olcsó, fapados külföldi nyaralás érdekli, és mert a háború ma már „nem kifizetődő". Az első világháború kitörése előtt is sokan ilyesmiben bíztak.

A norvég Nobel-bizottság döntésében tehát nagyobb súllyal esett latba a tartós békére való biztatás szándéka, mint az európai közösség jelenlegi sikeressége. A rangos kitüntetést alighanem ösztönzésnek szánták, hogy az Európai Unió tovább folytassa béketeremtő tevékenységét.