A két ázsiai BRICS-ország lendületes fejlődése elsősorban annak az oktatási rendszernek az eredménye, amelyben az állam központi szerepet játszik.

Kínában az állam mellett az elit családok is költenek az oktatásra

A Kínai Népköztársaság 1979-es gazdasági fordulata egy afféle „vörös kapitalista" állam létrejöttét eredményezte. A nyitás után gyorsult fel a tudásalapú társadalom kiépülése. A Népköztársaság prioritásként fogalmazta meg, hogy minden polgára befejezze az iskolai tanulmányokat. Az 1980-as évek végére sikerült véglegesen felszámolni az analfabetizmust, nem utolsósorban a fejlett felnőttoktatás révén, amely már az 50-es években kialakult. Az iskolakötelezettség időtartamát kilenc évben rögzítették, az általános iskolától a középiskola alsó tagozatáig.

Kína 2015-ig a GDP 2,2 százalékát akarja K+F-re, 4 százalékát pedig az oktatásra költeni. Az állam mellett ráadásul a családok is jelentős összegeket invesztálnak az oktatásba. Természetesen ezt a fajta családi támogatást a - mára többmilliós létszámú - kínai elit képes biztosítani, a gazdasági, politikai elit számára külön egyetemek nyíltak meg. Az egyetemeken, főiskolákon tanulók száma folyamatosan növekszik (viszont a frissen végzettek egyötöde nem tud elhelyezkedni), közben az ideológiai óraszámok csökkennek. Kína jó úton halad a tudásalapú társadalom felé.

India brit mintákat követ

India a kiváló minőségű oktatási rendszer, és az oktatásra alapozott fegyelmezett, képzett munkaerő nélkül soha nem érte volna utol egykori gyarmattartóját, Nagy-Britanniát.
A brit mintájú indiai iskolarendszer alapja az általános iskola (6-11 év között). A következő szint a négyéves középiskola (11-14 év), amelyik egy közbülső szint az általános és a tulajdonképpeni középiskola között. A felsőoktatásban három különböző intézménytípust találhatunk: műszaki főiskolákat, főiskolákat és egyetemeket.

A függetlenség kivívása után a hatalmat gyakorló Indiai Nemzeti Kongresszus Párt a szocialista tervezés elemeit vette át, hogy a hatalmas országot kiemelje a szegénységből. A szövetségi kormányzat kezdettől aktivitást mutatott a társadalmi kérdésekben. Az indiai alkotmány deklarálta a tankötelezettséget, és az állam jogát, hogy meghatározza az oktatás kereteit. Bár India szövetségi államként megosztja az oktatási jogköröket a szövetségi kormány és a tagállamok között, de gyakorlatban a szövetségi kormánynak van döntő szerepe, mivel utóbbi jelöli ki az oktatáspolitika irányát, és a finanszírozás is a központi kormánytól függ.

Az oktatás területével a Humánforrás-fejlesztési Minisztérium egyik osztálya foglalkozik, amelyik „csúcsszervként" állandó egyeztetést folytat a tagállamok külön oktatási minisztereivel. Munkáját a Nemzeti Oktatási Kutatás és Képzés Tanácsa segíti. Az 1986-os oktatáspolitikai ötéves terv célul tűzte ki, hogy 1990-ig az összes 11. életévét betöltött gyermek öt évet tölt az általános iskolában. Deklarálták a felekezeti, lakóhelyi, nemi és kasztbeli egyenlőtlenségek felszámolását az oktatás terén. Az indiai kormány vállalta, hogy 1995-ig minden gyermek számára biztosítja a kötelező oktatást.

Az indiai szövetségi állam aktív, kezdeményező szerepe nélkül Indiának esélye sem lett volna a szegénységből való kiemelkedésre. A hatalmas népességű ország fiataljainak beiskolázása, az oktatás logisztikájának biztosítása és az infrastruktúra megteremtése is csak a szövetségi kormányzat finanszírozásával történhetett.

Az állam folyamatosan növeli az összegeket az oktatásban. India 2006-ban a GDP 3,1 százalékát fordította az oktatási rendszerre. Hogy az indiai kormány hol látja a kitörés lehetőségét, és egyúttal milyen hátrányokat kell behozni, azt mutatja, hogy a 2011-12-es évben a szociális infrastruktúrára (oktatás, egészségügy, tudomány) fordított összeg a GDP arányában gyorsabban növekedett (4,1 százalékról 5 százalékra), mint a fizikai infrastruktúrára fordított kiadások (4,5 százalékról 4,6 százalékra). Az elemzők azonban arra figyelmeztetnek, hogy a szociális infrastruktúrára fordított kiadások elmaradnak a többi BRICS-országok hasonló tételeitől.

Oktatás nélkül nincs felemelkedés

Mit állapíthatunk meg a fenti példákból? Kínában és Indiában az oktatást kezdettől fogva a prioritások közé sorolták. Mindkét országban az oktatási minőségbiztosítást a legmagasabb szinteken vállalták - a szocialista Kínától ez nem meglepő, de a hosszú ideig „harmadik utas", a tervgazdaság elemeit involváló India kormányzata szintén aktív szerepet vállalt a minőségbiztosításban. Az állami oktatásnak, valamint a tanulás megbecsülésének évezredes hagyományai vannak. Emellett az államférfiak (Mao, Nehru) példamutatása sem lebecsülendő.

A két ázsiai állam okosan fejlesztette gazdaságát: akkor léptek a gazdasági liberalizálás útjára, amikor már szilárd lábakon álltak, és az évtizedes állami ráfordítások meg az oktatás-képzés révén a fejlett infrastruktúra, a nagyszámú képzett munkaerő és a belső tőke egyaránt rendelkezésre állt. Más kérdés, hogy ez a gazdasági nyitás milyen mértékben volt tudatos döntés, és milyen mértékben a világgazdasági kényszer eredménye, és milyen belső konfliktusokkal járt együtt. Szembe kell nézni azzal, hogy a népesség mind nagyobb részének „középosztályosodása", és az igények növekedése - párosulva a területi egyenlőtlenségekkel - megterhelik a még törékeny szociális infrastruktúrát.

A szerzők a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársai.