A lényeg, hogy a 2000-es évek közepén az energiaárak rohamos emelkedésbe kezdtek, ennek a mindenkori magyar kormányzat gyakorlatilag egyetlen dimenzióját ismerte fel: ha drágul az energia, akkor a választóknak többet kell fizetniük.
A kérdést ennek értelmében így tették fel: a külső, jól előre jelezhető folyamatok ellenére hogyan lehetne mégis olcsóbbá tenni az energiát?
A problémára eddig kitalált megoldások nem érték el a céljukat, inkább ismét csak azt tanulhattuk meg, hogy nincs ingyenebéd: az elfogyasztott energiáért, tetszik, nem tetszik, mindenképp fizetni kell. Ami nincs rajta a számlán, azt másmilyen módon fizetjük meg. Emlékezetes példája ennek a 2003–2010 között élő gázár-támogatási rendszer, amely az adófizetőknek összességében több mint 600 milliárd, értelmezhető energetikai cél nélkül elköltött, az országból egyszerűen kiáramló forintjába került.

A jelenlegi kormányzat deklarált célja, hogy csökkentse a lakosságra nehezedő rezsiterheket. Az ennek érdekében újra bevezetett hatósági árazás (az energetikát felügyelő fejlesztési miniszter rendeletben határozhatja meg az árakat) nehéz helyzetbe hozta az energiaszolgáltatókat. Ezek a lakossági szektorban keletkezett veszteséget az energiát a szabadpiacon beszerző ipari fogyasztókkal fizettették meg, amelyek az így keletkezett költségnövekedést termékeik árában érvényesítették. Pénz ismét az ablakban.

A hatósági árazás, az energetikai ágazatot sújtó egyéb adóknak (Robin Hood-, közműadó) a szektorra kifejtett hatásai mára már közhelynek számítanak. Csak felsorolásképpen: a cégek a beruházásokon spórolnak, ez hosszú távon ellátásbiztonsági problémákat okozhat; a szabályok sűrű változtatgatása tervezhetetlenné teszi a cégek gazdálkodását, miközben az energetikában évtizedekben számolnak; az ipari fogyasztóknál jelentkező áremelkedés fokozza a nemzetgazdaság versenyhátrányát. A kormány terve, miszerint tíz százalékkal csökkentenék a gáz-, a villany- és a távhőárakat, nyilván csak fokozná ezeket a gondokat, és még a cégek kivéreztetéséhez (megtizedeléséhez?) is elvezethet. A csökkentés árát pedig közben ugyanúgy meg kellene fizetnünk.

A tervezett intézkedés merőben igazságtalan: az alanyi jogon járó kedvezmény nincs tekintettel a fogyasztók szociális helyzetére, energiafelhasználásuk hatékonyságára, így a többet fogyasztókat jobban támogatja. További gond, hogy a valós költségektől elszakadó árak a fogyasztás növekedésére ösztönöznek, nem a takarékosságra, az energia hatékonyabb felhasználására. Azaz az intézkedés nem oldana meg valós problémákat: nem javít az energiahatékonyságon, nem csökkenti a felhasználást, sőt. Így végeredményben sem az ország energiaszámláját, sem energiafüggőségét nem mérsékli, és a lakosság terhei is csak látszólag csökkennének.

Ráadásul, ha az energetikai cégek bedőlése nélkül sikerülne is kivitelezni a tervet, a költségvetés bevételei apadnának, a Portfolio.hu szerint mintegy 23,5 milliárd forinttal. Érdemes megnézni, mire lehetne fordítani ezt az összeget, ha már amúgy sem hiányzik a költségvetésből. Az Energiaklub által készített makrogazdasági elemzés azt vizsgálta, milyen hatásokkal járna, ha az állam öt éven keresztül évi 50 milliárd forinttal támogatná a háztartások energiahatékonysági beruházásait. Az egyszerűség kedvéért most számoljunk 25 milliárd forinttal. Ekkora támogatás összességében évi 75 milliárd forint értékű beruházást eredményezne. A program hatására növekedne a foglalkoztatottak száma, évente mintegy 340 millió köbméterrel kevesebb földgázt tüzelnénk el – ez az éves fogyasztás körülbelül 3 százaléka –, és mintegy 670 ezer tonnával csökkenne az éves szén-dioxid-kibocsátás. Mindennek tetejébe a program költségvetési mérlege pozitív lenne, mivel az adóbevételek növekedése révén a bevételek meghaladnák a kiadásokat. Ez már valóban rezsicsökkentés lenne.

A szerző az Energiaklub projektvezetője