Ennek jelei először az IMF októberben tartott tokiói közgyűlésén mutatkoztak meg, amikor Brüsszelt súlyos kritika érte az öreg kontinensen kívüli kormányok részéről, mert továbbra is konzisztensen ragaszkodik a túlzottan szigorú takarékossági intézkedésekhez, még akkor is, ha ezzel már a válságból való kilábalás esélyeit is súlyosan veszélyezteti. S valóban mintha a fiskális fegyelmet és a stabilitást már-már kizárólagos prioritásként kezelő Európai Bizottság éppen arra játszana, hogy az Európai Központi Bank és a Fed monetáris lazításai elegendőek lesznek ahhoz, hogy a legmélyebben lévő gazdaságok fiskális enyhítés vagy további adósságleírás nélkül is kívánt szintre tudják majd csökkenteni az államadósságukat.

Az IMF ezzel szemben azt állította, hogy például Görögország esetében az újbóli „haircut" elengedhetetlen, mert különben az adósságteher agyonnyomja a növekedést, s esély sem lesz rá, hogy a görögök a saját lábukra álljanak és teljesíteni tudják a 2020-ra vállalt adósságcélt. A nézeteltérés novemberben csúcsosodott ki, de végül az eurózóna pénzügyminisztereit tömörítő Eurogroup és a Valutaalap közötti -több hetes - tárgyalássorozat után kompromisszumos megoldás született: a hellének adósságszolgálatát az uniós alapokból finanszírozott kötvény-visszavásárlási programmal csökkentik, valamint a Trojka mérsékli a görög hitel kamatterheit, s 2020-ra „csak" 124 százalékos adósságcél került megállapításra.

Ezzel ugyan pillanatnyilag megoldódott a vita, de azért fontos kiemelni, hogy ez a konfliktus rávilágít egy alapvető törésvonalra az EU és az IMF között, amely a két szervezet eltérő működési logikájára vezethető vissza. Az EU eredendően egy politikai szervezet, amelynek lépéseit főképpen a közösségi politikai logika határozza meg, míg az IMF-t a közgazdasági racionalitás vezérli, s nem foglalkozik kiemelten a hitelprogramok politikai hatásaival. Ez az ellentét a fent említett konfliktusban is nagyszerűen kikristályosodott.

Az EU, tekintettel a fejlett országok (különösen Németország) érdekeire, semmiképpen sem akart belebonyolódni egy újabb adósságleírásba, hiszen annak „vesztesei" pont ezen államok adófizetői lettek volna. S mint tudjuk, Németországban közelegnek a választások, ezért Angela Merkel kancellár valószínűleg súlyos politikai árat fizetett volna egy újabb látványos adósságelengedésért, hiszen a német polgároknak egyre inkább elegük van abból, hogy ők finanszírozzák a „felelőtlen" görögök túlköltekezését.

Így nem csoda, ha az EU eme forgatókönyvet azonnal elutasította, hasonlóan az adósságok megosztását célzó közös eurókötvény ötletéhez, ami korábban szintén a németek közbenjárására került le a napirendről. A németek érvelése egyébként logikusnak tűnhet: az EU már eddig is százmilliárdos mentőcsomagokkal segítette a görögök talpra állását, márciusban a magánbefektetők is igen nagy áldozatot hoztak azzal, hogy belementek a kötvénycserébe, ráadásul a hitelfeltételek lazítása rossz üzenetet közvetíthetne a többi adós országnak.

Az érvelés gyenge pontja azonban, hogy nem veszi figyelembe azt a tényt, miszerint a fejlett európai gazdaságok a Gazdasági és Monetáris Unió égisze alatt jelentős hasznot húztak a gyengébb gazdaságokkal folytatott kereskedelemből, amit a folyófizetési mérlegek egyensúlytalansága jól tükröz. Az EU magországainak eddigi áldozatvállalásai a korábban realizált haszonhoz képest eltörpülnek, ráadásul az európai szintű egyensúlytalanságok megszűntetéséhez szükséges intézkedésekből a fejlett országok eddig alig-alig vették ki a részüket, miközben például Görögországtól elvárják, hogy fájdalmas belső leértékeléssel (pl.: bérek csökkentése) igyekezzen javítani a külső pozícióit. Pedig a folyómérleg-többlettel rendelkező országok a saját gazdaságukon belüli reálfelértékeléssel segíthetnék a periféria alkalmazkodását.

Az IMF kimondottan vagy kimondatlanul, de éppen ezt a felelősségvállalást szorgalmazta, amikor arra kérte a jobb makrohelyzetben lévő államokat, hogy ha nem is állami költekezéssel, de Görögország esetében, legalább az adósság egy részének elengedésével vállaljanak át némi terhet az egyensúlytalanságok enyhítésében.


A felvetés Angela Merkel szűkös politikai mozgástere miatt egyelőre süket fülekre talált, de egyre valószínűbbnek tűnik, hogy amint a közvetlen politikai nyomás megszűnik a választásokat követően, akkor az IMF közgazdasági racionalitáson alapuló, adósságleírást célzó javaslatát megfogadják majd az EU döntéshozói. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy ezt a forgatókönyvet vizionálja számos vezető német politikus és- többek között- a pénzügyi körökben befolyásos korábbi Deutsche Bank vezér, Josef Ackermann is. Mindezek alapján elmondható, hogy az IMF és az EU között nincs mély nézeteltérés a válságkezelés kívánatos módját illetően, s újabb ütközésekre csak akkor számíthatunk, ha az Unió valamely meghatározó hatalmának vezetője ismét a belpolitikai túléléséért fog küzdeni.