Butaságnak tartja-e azt a véleményemet, hogy amit ön harminc éve csinál, vagyis hogy folyamatosan fejlesztette és fejleszti tovább az algoritmusokon alapuló tőzsdei kereskedelmet, az végeredményben az emberi ész, találékonyság, kreativitás szerepét gyengíti le végzetesen?
–  Ha azt akarja kérdezni, hogy a komputerprogramok leveszik-e egy csomó munka terhét az ember válláról, netán, hogy egyre több és több döntést csak és kizárólag robotok hajtanak majd végre, akkor a válaszom határozottan az, hogy: igen. De hát ez a tőzsdei kereskedelmen kívül is így van, és így fejlődik az élet minden más területén. Nézzen rá a közel-keleti katonai fejleményekre: robotrepülőgépek bombáznak, a háborúkat egyre kevésbé emberek viselik. A szó minden értelmében robotok, komputerek viaskodnak egymás ellen.

– Az áldozatok azonban emberek. Ami pedig a piacokat illeti, feltételezem, hogy a lényegi, tartalmi, a humán észjárás gépek általi felülírása, az „emberi ész trónfosztása” rendkívüli torzulásokat képes okozni, akár a globális gazdaságban. Ön hogy látja?
– Úgy látom, hogy tévedésben van. Az ember és az általa kifejlesztett programok között előbb-utóbb egyensúly alakul ki. Sőt, több és jobb, mint egyszerű egyensúly. Az ember számára egyre előnyösebb, kényelmesebb, életkörülményeit egyre inkább javító helyzet áll elő. Eleve bizonyíthatóan nagyobb az emberi tévedés valószínűsége, mint a számítógépes programoké. Természetesen nem állítom, hogy 100 százalékosan teljesítenek az algoritmusokra épülő komputerizált határozathozatali és végrehajtási rendszerek. Igen, a robotok is bombáznak tévesen, igen, a robotok, az általam, cégem által kidolgozott programok is szoktak veszteséget hozni. Ember és automatika viszonya azonban mindig, újra és újra kiegyenlítődik. És a programokat mi, emberek fejlesztjük ki, fejlesztjük folyamatosan úgy, hogy az emberi invenciózusság, kreativitás mindig fő szerepet kaphasson.

– Az viszont biztos, hogy amit ön kitalált és mindmáig csinál, az sok olyan embernek hozott vagyont, szerencsét, aki ilyesmiről húsz-harminc évvel ezelőtt nem is álmodhatott.
– Nézze, csak nálunk, az Interactive Brokersnél, az általunk nyújtott internetes felületen az év minden egyes napján körülbelül egymillió tranzakciót bonyolítanak le: részvényeket, opciókat, kötvényeket adhatnak-vehetnek, sőt – a magyar forintot is beleértve – huszonnégyféle devizával is kereskedhetnek rajtunk keresztül a világ több mint száz tőzsdéjén. Nem csekély részben kisemberek. Azért tehetik ezt meg, mert az automatizálás nyomán megengedhetik maguknak az ezzel való foglalkozás árát: 2,65 dollárba kerül egy-egy átlagos tranzakció, és tétjeik növeléséhez jelenleg 1,3 százalékos kamatra kölcsönt vehetnek fel tőlünk. Mindez körülbelül 70-80 százalékkal alacsonyabb költség, mint a velünk konkurálóknál. Mert mi ott is automatizálunk, ahol mások még nem tudnak, nem mernek, még nincs rá kidolgozott programjuk.

– Hogyan lehetséges ez?
– Azzal indítottam harminc évvel ezelőtt, és azzal nyertem a végén, hogy világossá vált számomra, egyúttal sikerült világossá tenni az ügyfeleim számára: ha egyszer már sikerült dönteni vásárlásról, eladásról, akkor a lebonyolítás nem egyéb, mint pusztán segédmunka. Ugyanakkor ez a mechanikus tevékenység, amit egy irodai asszisztens el tud végezni, roppant időigényes, ezért roppant drága. Nos, ezt a részt kezdtem komputerizálni, programokat dolgoztam ki a lebonyolításra. Hosszú évtizedes megfigyeléseim ugyanis újra és újra ugyanabba az irányba mutatnak: a döntéshozó a végén mindig ismétli önmagát, adott vagy egymáshoz hasonló, ismétlődő szituációkban mindig egy és ugyanazon mintát reprodukálja. Ezek leírására egy egészen bonyolultnak tetsző, óriási, az egész világot átfogó, behálózó, csillagászati összegeket és értékeket mozgató kereskedési rendszert működtetünk – mindössze legfeljebb 900 emberrel.

– Hova fejlődnek még az algoritmusokon alapuló tőzsdei műveletek?
– A piacok likviditása annak köszönhetően sokszorozódott meg, hogy a lebonyolítás, noha az is egyre kifinomultabb lesz, mégis emberi beavatkozást alig igénylő rutinműveletté vált. A következő lépés pedig az lesz, hogy egyesül a vásárlás és az eladás: a döntést megelőző, eddig egymástól különválasztott gazdasági fundamentumokra, illetőleg a technikai chartokra fókuszáló elemzés. A döntési mechanizmus egésze válik lassan, de biztosan előre programozottá, automatikussá. 

– Szóval még a döntést is kiveszik az ember kezéből holmi algoritmusok. Eközben egy sor tanulmány bizonyítja, hogy micsoda hallatlan mértékben vesznek el világszerte munkahelyek az olyan emberek fejlesztéseinek eredményeként, mint amilyen ön. A munkanélküliség márpedig – mint tudjuk – szociális feszültségekhez, akár egészen szélsőséges társadalmi lázadásokhoz vezethet. Ezzel egyetért?
– Persze. Ezen nincs mit vitatkozni. Világos, mint a nap, hogy így állnak a dolgok. Azzal azonban nem értek egyet, hogy ezt veszélyes folyamatként minősítsük. A világ fejlődik, állandóan fejlődik. A fejlődés mindig okozott egyes kortársak által beláthatatlan súlyosságúnak címkézett problémákat, ám ezek a további fejlődés eredményei által meg szoktak oldódni. Egyensúlyba kerülünk. Most az a feladata az emberiségnek, az a feladatuk a vállalkozóknak, hogy elősegítsék a fejlesztéseket a molekuláris biológiában, az összes természettudományban, a nanotechnológiában, a robotizálásban, és olyan termékeket, szolgáltatásokat találjanak ki, hozzanak létre, amelyekre látszólag egyelőre nincs is igény, mert például eleve meghaladja a jelenlegi átlagember fantáziáját. De – mint eddig, úgy ezután is – az egyelőre részben fantasztikusnak tetsző dolgokra is ki kell termelni a társadalmi, a tömeges fogyasztói igényeket. Így jönnek létre aztán vadonatúj munkahelyek.

– De amíg ez bekövetkezik? Addig akár véres forradalmak vagy háborúk is kitörhetnek. Ilyen időszakokban helyes szerintem, ha a kormányok áldásosan beavatkoznak a természetes fejlődésbe. Ön azonban tudomásom szerint az állami beavatkozást a lehető legélesebben visszautasítja.
– Nem igaz. A kormányok szerepét igenis értékelem, amíg nem fölöslegesen lépnek be a gazdaságba, az emberek mindennapi életébe. A baj az, hogy az államok, a kormányok szereptévesztésbe szoktak kerülni. A beavatkozásaiknak – ha egyszer beindulnak – önmaguk nem képesek határt szabni, egyre több pénzt visznek el a társadalomtól, és ők maguk élezik a feszültségeket – országon belül és kívül egyaránt. És ebből túl sokan tudnak jól megélni, holott semmiféle haszna sincs a munkájuknak, sőt ártanak.

– Tudná ezt igazolni az Egyesült Államok utóbbi négy évére vonatkoztatva? Ön ugyebár nagy ellenfele Obamának.
– A legutóbbi munkanélküliségi adatok a következők: november hónapban 146 ezer új munkahelyet hoztak létre. Ezt ünnepli a kormány. Eközben a szőnyeg alá söpri, hogy 350 ezer ember kiesett a munka világából. Ronald Reagan – az állami beavatkozások visszafogására figyelő elnök – idején arányait tekintve sokkal többen dolgoztak, mint most. Az állam ma mindenütt ott van, de a hatékonysága ennek vajmi kevés.

– A nyolcvanas években a mai színvonalhoz képest sehol sem volt az automatizálás, sehol sem volt még az elektronikus technológia. Persze hogy több kétkezi munkásra volt szükség.
– Ez tagadhatatlan.  Csakhogy az is tény, hogy akkor jóval kevésbé érte meg egyáltalán nem keresni vagy vállalni munkát, mint manapság. Ma az amerikaiak 15 százaléka él segélyen, élelmiszerjegyen. Ez drámaian magasabb arány, mint amekkora a nyolcvanas években volt. Ezek az emberek, legalábbis nem csekély részük, kényelmesebbnek, jobbnak, számukra előnyösebbnek találják ezt a fajta életet, mert így – munka nélkül – szinte több jövedelemre tesznek szert, nem is kell adózniuk, mint ha munkába állnának. A vállalkozók sem érdekeltek az alkalmazásukban.

– De hát sok-sok okos, tájékozott amerikai – például Warren Buffett – mégis állítja, hogy ebben az átmeneti időszakban, amikor az adósságok ennyire súlyos terheket jelentenek az amerikai államháztartásra és az egyszerű háztartásokra egyaránt, sokkal nagyobb áldozatokat kellene hozniuk a gazdagoknak, mint az egyszerű embereknek. Buffett felháborítónak tartja, hogy kevesebb adót fizet, mint a titkárnője.
– Hát ezen csak kacagni tudok. Warren Buffett igazolja vissza leginkább a mondandómat, tudniillik, mennyire álszentek is tudnak lenni a szupergazdagok.

– De hiszen ön is egyike a legesleggazdagabb amerikaiaknak.
– A leggazdagabbak egy része tehát. Történetesen Warren Buffett pontosan tudja, amikor ezeket a demagóg dolgait ismételgeti, hogy tőle sem az általa védelmezett, sem az általa támadott adórendszer nem követelne egy centtel sem több adót, mint amennyit jelenleg fizet. Viszont az, amit védelmez, rengeteg lehetőséget kínál számára, hogy kitérjen az adófizetés alól, hogy saját javára kihasználja a megannyi kiskaput. Amit nem óhajt észlelni, amit nem óhajtanak az Obama-szisztémát, -kormányt, -adórendszert védelmezők figyelembe venni, hogy gyakorlatilag – direkt vagy indirekt – csak és kizárólag egy drága bürokrácia fennmaradását segítik elő. Valamint sok ezer szabályt arról, hogy ki és mit írhat le az adójából. A kiskapuk világát védik. Más szóval az ügyvédek, jogászok, adótanácsadók világát, amely aztán degeszre keresheti magát. Az ő privilégiumuk, hogy kiismerik magukat a sok ezer oldalon, a túlzás nélkül milliónyi szabályon. Így – hihetetlenül megsarcolva a vállalkozókat, a polgárokat – abban segítenek nekik, hogyan tudjanak túljárni az adóhatóság eszén, hogyan verjék át az államot. A mai történet arról szól, hogy mi, republikánusok szimplán akarjuk látni és láttatni a dolgokat: ne legyenek adóleírások, kiskapuk, hanem legyen egyszerűen átlátható az adórendszer. Mindenki fizessen adót!



– Ezek után nem csodálkozom, hogy Obama elnök legfőbb pénzügyi támogatói a jogászi, ügyvédi irodák voltak. De szerintem mégsem erről szól az a vita Amerikában. Hanem arról, hogy a gazdagok fizessenek arányaiban sokkal többet, mint ma.
– Némely republikánus valóban nem érti meg, hogy tényleg többet kell fizetnie annak, akinek nagyobb a jövedelme. Én nem tartozom közéjük. Szerintem a legtöbbet keresők fizessenek 30-40 százalékos adót, a többiek – de mindenki – 10-20 százalékosat.

– Világszerte ismertté vált heves kampánya Barack Obama elnök ellen. Az amerikai televíziók, a legnagyobb, legdrágább országos csatornák is heteken át, többször minden egyes nap leadták az ön által sok-sok millió dollárral finanszírozott spotot. A reklámfilmben a saját hangján elmondott üzenete aláfestéseként Magyarországot látjuk fekete-fehér képekben, az ötvenes-hatvanas évekből. Mindenütt szomorú szürkeség, szegénység, elesettség, és ön eközben elmondja: egy ilyen országból, ebből a szocializmusból el kellett menekülnie a messzi Amerikába, ahol egy alkotni akaró ember be tudja teljesíteni az álmait. Amerika jövője azonban ugyanaz lehet, ami ennek a borzalmas képekkel ábrázolt Magyarországnak a múltja: a szocializmus. Peterffy úr, nem gondolja, hogy mindez azért már erős túlzás, szinte abszurdum?  Hogy lehet összevetni a kádári Magyarországot a jelen Amerikájával?
– Természetesen a mai Amerika és a múltbéli Magyarország nem hasonlít egymáshoz. De jelezni kívántam, hogy olyan lejtős útra került Amerika Obamáék által, hogy aztán az Egyesült Államok egy ilyen drámai helyzetben landol. Nem biztos. De nem is zárható ki.

– És ha már egyszer ennyire belement a politikába, nem gondolja, hogy benne is kellene maradnia?
– Gondolkodom rajta. Nem kizárt, hogy a jövőben többet foglalkozom politikával.

– Milyen értelemben? Helyi szinten, országosan?
– A mérlegelésnél tartok. Aligha kívánok azonban pozícióért, politikusszerepért csatába szállni. Egyszerűen azt veszem fontolóra, pénzzel és egyéb eszközökkel ügyeket, személyeket támogassak-e a politikában. Erről azonban korai konkrétumokat mondanom.

– Mit gondol a hazájáról, Magyarországról? Eddig, ennyi évtized alatt sosem adott interjút magyar újságírónak.
– Nem voltam ilyesmire felkészült eddig. Magyarország mai helyzetére, problémáira nem nagyon figyelek oda. Nemrégiben az 50. érettségi találkozóra hazamentem, ám mindössze három napot töltöttem ott, főként Tihanyban. Nincs komoly benyomásom, véleményem a magyarországi dolgokról tehát. Azt azonban elmondom Magyarországról és a többi kelet-európai országról – pénzpiaci oldalról megközelítve –, hogy így, külön-külön roppant piciny, elenyésző és mindig bizonytalan likviditású piacok maradnak. Ezért aztán mindig is túl drága, költségigényes lesz nagyobb külföldi vállalatoknak arrafelé komoly infrastruktúrát fenntartani, működtetni. Ez tehát taszító körülmény. Ezen országok tőzsdéi és rajtuk keresztül a térség vezető cégei előtt csak akkor tárulnak szélesre a kapuk, ha e nemzeti börzék a legkorszerűbb technológiák mentén egyesülnek. Így növekszik majd az összlikviditás és ezáltal a globális érdeklődés is a régió nemzetgazdaságai, pénz- és tőkepiacai iránt.

– Ön sok mindenben jeles jósnak bizonyult. A jövőbe tekintve hogyan látja Amerika, Nyugat-Európa és Kína egymással folytatott harcát, viszonyát, ezen térségek gazdasági, politikai jövőjét?
– A valószínűségeket a változó körülmények termelik ki. Nem olyan világban élünk, amelyben a dolgok előre el vannak döntve, nincs determináltság. Számításba kell venni adott konstellációkat, és valószínűség-számítások alapján – a tévedés jogát fenntartva – tudunk aztán következtetéseket levonni a dolgok jövőbeli alakulásáról. Vegyük Kínát. Ott totális ellentét húzódik meg a kormányzó és a kihirdetett szellemiség, ideológia és a mindennapos gazdasági gyakorlat között. Elméletileg ez így fenntarthatatlan. A kínai kormánynak fel kell számolnia ezt az ellentmondást, ha nem teszi, akkor egyre nő a rendszer összeomlásának a valószínűsége. Ennek idejét nem tudjuk előre belőni, de tényleg komoly valószínűséggel összeomlik. Nyugat-Európa, euróválság. Ugyanannyira van esély Európa széthullására, mint egyben maradására. Ha a következő években elmarad a nagyobb, drámai társadalmi megrázkódtatás azokban az országokban, ahol nagyon súlyos megszorításokat alkalmaznak a költségvetési egyensúly helyreállítása és az adósságok leépítése végett, akkor az unió simán egyben marad. Az EU szétesése sem hoz azonban alapvető változásokat, legalábbis olyanokat, amelyek lényegileg megváltoztatnák a megszorítások által érintettek életét. Szóval szerintem nem alapvető, sorsfordító kérdés, hogy fennmarad-e vagy sem az Európai Unió, illetőleg az eurózóna. Mind Európára, mind Amerikára, közeljövőjükre nézve szerintem ugyanaz igaz: a döntéshozóknak a pénzügyi krízist követően az ember természetes alkotó- és vállalkozóképességét kell segíteniük lendületbe hozni, erre kell minden erővel összpontosítaniuk.

– A világon végigsöprő pénzügyi válság kapcsán azért még kíváncsian várnám az ön véleményét: a Wall Street okozta-e, robbantotta-e ki a 2008-as krízist?
– Semmiképpen sem a Wall Street. A fő ok a kormányokban, az amerikai kormányzatban keresendő. Szabályosan kikövetelték a bankoktól, hogy hitelezzenek, adjanak kölcsön végtelen mennyiségben, és a lehető legolcsóbban biztosítsanak pénzeket lakásvásárlásra teljesen vagyontalan, pénztelen embereknek. A Wall Street csupán természetszerűleg élt az ilyen körülmények által előállt helyzettel. De nem a pénzvilág volt a fő felelős a pénzügyi válság kitöréséért.