Lassan egy évtizede már, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, ami történelmi léptékben nagyon rövid, egy házasságban viszont éppen elég hosszú idő ahhoz, hogy kihűljön egy kapcsolat. Tény, hogy a közel tíz év alatt az EU-ról Magyarországon alkotott kép gyökeresen megváltozott, miként nagyjából-egészében országunk megítélése is negatív irányban módosult. Ez akkor is nehezen tagadható, ha olyan, hogy „mit gondol az Európai Unió rólunk”, nem létezik.

Lengyel ellenpélda
Figyelemre méltó, hogy a magyarokhoz a közvélekedés szerint lelki beállítottságban elég közel álló lengyeleknél éppen ellentétes folyamatok játszódtak le a csatlakozás óta. Lengyelországban a kezdetben nagyon gyanakvó, bizalmatlan hozzáállást, ha nem is lelkesedés, de egy józan és alapvetően pozitív attitűd váltotta fel az Európai Unió irányában. Erre részben magyarázat, hogy a 2000-es évek elejéig nálunk rosszabb helyzetben lévő Lengyelország és Szlovákia minden visszahúzó körülmény ellenére is dinamikusan fejlődött. Az Eurostat által december 13-án közölt 2011-es adatok szerint Lengyelország az egy főre eső GDP tekintetében az uniós átlaghoz képest 64 százalékkal már majdnem befogta a 66 százalékos szinten álló Magyarországot, a szlovákok pedig 73 százalékon álltak.

Az EU-hoz való magyar viszonyulást kezdettől fogva áthatotta a haszonszemlélet, vagyis az, hogy mennyi pénzt kapunk Brüsszeltől. Ez ugyan nem ördögtől való, de az uniótól kapott pénzügyi transzferek elenyészőek ahhoz képest, amit például az EU szabályozói környezetének érdekeinknek megfelelő alakítása (nem csak kormányzati szinten) hozhat a konyhára. A brüsszeli jelenlétbe óriási energiákat és pénzt beleölő tagállamok, mint Németország, ezt pontosan tudják. A pénz mennyisége mellett annak mindenáron való elköltésének a fétise sem járult hozzá hazánk felzárkózásához az elmúlt években. Ebben az eddigi rossz, most éppen változtatás előtt álló uniós kohéziós politikának is része van. Az abszorpciós, vagyis a felhasználási képesség demonstrálásának kényszere ahhoz a megközelítéshez vezetett, hogy szinte mindegy, mire költjük a pénzt, csak hívjuk le.

Az évek folyamán a felelősnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fiskális és gazdaságpolitika is hozzájárult az EU-n belül az ország tekintélyének erodálásához. Ehhez elég annyi, hogy gyakorlatilag a csatlakozásunk óta eljárás folyik hazánk ellen a túlzott mértékű államháztartási hiány miatt, ezzel rekorderek vagyunk az unióban. Gyurcsány Ferenc kormánya szerencsésebb volt Orbán Viktorénál abban az értelemben, hogy az uniós költségvetési szabályok éveken át történő figyelmen kívül hagyása ellenére sem ütötte meg a bokáját, amiért az akkori magyar ellenzék részéről súlyos bírálatok érték a szocialista pártkötődésű Joaquín Almunia gazdasági és pénzügyi biztost.

Más kérdés, hogy a gazdasági és az államadósság-válság folyományaként az Európai Unió azóta úgy döntött, hogy ezentúl nem huny szemet a tagállamok fegyelmezetlensége fölött. Ilyen értelemben a Fidesz-kormány teljesen új helyzetbe csöppent, és láthatóan nehezen tűrte és tűri ma is azt a kényszerzubbonyt, amit az EU új gazdasági kormányzási modellje aggat rá, és ami jelentős mértékben leszűkíti egy-egy kormány önálló költségvetési és gazdaságpolitikai mozgásterét. Az Orbán Viktor által meghirdetett „szabadságharc” ezért szükségszerűen súrlódásokhoz, sőt időnként konfrontációhoz vezetett az EU-val és főleg az új jogosítványok birtokában megerősödött Európai Bizottsággal.

Kiegyezés döntetlenben
A kormány ráadásul kétharmados parlamenti többsége tudatában olyan közjogi-intézményi változtatásokba kezdett, amelyek szintén jelentős érdekeket sértettek, és a bizottságnál, az Európai Parlament jelentős részében, egyes fővárosokban (így Berlinben), valamint a nemzetközi médiában szórványos bírálatokat váltottak ki, és kételyeket támasztottak a kormány demokratikus játékszabályok melletti elkötelezettsége iránt. Az eldurvuló vita végül tulajdonképpen döntetlennel ért véget, amikor a magyar kormányfő és az Európai Bizottság elnöke idén tavasszal elásta a csatabárdot.

A kiegyezés óta sokkal normálisabb kerékvágásba zökkentek az EU–magyar (pontosabban a bizottság és Magyarország közötti) kapcsolatok, jóllehet Orbán Viktor aligha kerül már ki abból a skatulyából, ahová jogosan vagy indokolatlanul Brüsszelben behelyezték. Jószerivel megállapíthatatlan, hogy a bizottságnál ez-e a többségi vélemény, mindenesetre azoknak a politikusoknak és tisztviselőknek a szemében, akiknek hazánkkal sűrűn van dolguk, a magyar kormány nehéz tárgyalópartnernek számít. Ez azonban nem Budapest privilégiuma, hiszen elég csak a román kormányfőre, Victor Pontára vagy korábban Silvio Berlusconira gondolni, akik szintén sok fejtörést okoztak Brüsszelnek.

A bizottság szerepe azonban alapesetben nem engedi meg azt, hogy az alapján tegyen különbséget a kormányok között, hogy ki szimpatikus és ki nem. A saját dolgát nehezítené meg ezzel, éppen ezért a korábbi szembenállás nem kell, hogy éreztesse hatását más területeken. És bár információink szerint akadnak olyanok a testületnél, akik a történtek után kárörvendve nézik, hogy a magyar kormánynak futnia kell a pénze után a 2014 és 2020 közötti keretköltségvetésről folyó vitában, a bizottsággal egészében korrekt a viszony.

Az ország a gazdaság jelenlegi nehéz helyzetében, ha lehet, még jobban rá van utalva az Európai Unió szolidaritására és pénzügyi transzfereire. A hazánkban a gazdasági válság kezdete óta végrehajtott közberuházások több mint 90 százaléka uniós pénzből valósult meg, ez a legmagasabb arány a közösségben. Talán már a tényleges mozgástér felmérésének köszönhető, hogy a költségvetési tárgyalások óta Orbán Viktornak egy új, kevésbé kurucos arcát is megismerhette az Európai Unió. A magyar kormányfő ugyanis a tárgyalások során eddig gondosan kerülte a vétóval való fenyegetőzést, és a többi kohéziós országgal szorosan együttműködve építgette a szövetségeket.

A deficiteljárásban is egy konstruktívabb kormányfővel találta szemben magát a bizottság, aki az egy évvel ezelőtti hozzáállásával szöges ellentétben ezúttal gyorsan reagált Brüsszel figyelmeztetéseire. Más kérdés, hogy Orbán annyiban hű maradt önmagához, hogy továbbra sem riad vissza a nem konvencionális hiánykiigazító lépésektől. Bár Olli Rehn alelnök és munkatársainak tetszését láthatóan nem mindig nyerik el a budapesti módszerek, ennek ellenére valószínűleg kétszer is meggondolják majd, hogy Magyarországot újra pellengérre állítsák. Elsősorban azért, mert akadnak még bőven tagállamok, amelyek költségvetési hiány és államadósság szempontjából jóval nagyobb pácban vannak. A magyar kormányfőt pedig az is motiválhatja, hogy Magyarország tavasszal kilenc év után végre kikerüljön a deficiteljárásból, ez valamelyest a költségvetési mozgásterét is növelné a jövő évi választások előtt.

Vörös vonalak
A miniszterelnök az uniós integráció továbbfejlesztéséhez is mintha pragmatikusabban viszonyulna az utóbbi időben. Jóllehet a korábban általa meghúzott vörös vonalak, mint amilyen az adóharmonizáció elvi elutasítása, nem tűntek el, de az első pillantásra hátrányosnak tűnő javaslatok élből való elvetése helyett inkább megpróbál az embereivel kedvező feltételeket kialkudni a tárgyalóasztalnál, minden eshetőségre felkészülve. Az egységes bankfelügyeleti mechanizmus ügyében elért megállapodás, amely figyelembe veszi a valutaövezeten kívüli országok szempontjait, talán meggyőzheti arról, hogy érdemes ebbe az irányba tapogatózni.

Mindebből azonban még korai lenne messzemenő következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy Magyarország együtt tart-e a többséggel a felgyorsuló integrációs kalandban, vagy inkább a leszakadást és a fokozatos elszigetelődést választja. Miután Magyarország nélkül is továbbhaladna a konvoj, józan ésszel úgy tűnik, hogy hazánknak nincs más választása, mint hogy rácsatlakozzon. Annál is inkább, mert a magyar gazdaság nyitottsága és adottságai miatt kívülállóként is ugyanúgy függene mások döntéseitől, viszont nem szólhatna bele azokba. A tényleges gazdasági és valutaunióhoz vezető úton lesznek olyan projektek, amelyekhez jobb lesz nem eurózónatagként is azonnal csatlakozni, és lesznek olyanok, ahol ez még várhat. Addig is tanácsos lehetőségként tekinteni az euróövezeten kívüli státusunkra mint haladékra a minél jobb felkészüléshez. A következő tíz évünket az EU-ban ugyanis már bűn lenne elvesztegetni.