Nem örömünnepek
Ugyanakkor nem kételkedhetünk abban, hogy az unió egyre gyakoribb csúcstalálkozóinak apropója nem az önünneplés, hanem a válságkezelés. Velünk maradtak a régi krízisek – ezek főleg az unió 2014–2020 közti költségvetésének, a kiadási súlypontok átrendeződésének, a kohézió barátainak és ellenfeleinek, a közös agrárpolitika reformátorainak és konzerválói-nak tengelyében jelentkeztek. És eközben – nem kis részben az immár négy éve folytonossá, sőt működési móddá vált válságkezelés krízisét megjelenítve – új, az európai építmény alapjait is kikezdő feszültségek jelentkeznek.

Vélhetőleg a jéghegynek csak a csúcsa az, hogy az EU-t immár négy évtizede formáló Nagy-Britannia – az Európai Egyesült Államok gondolatát 1945. júniusi zürichi beszédében elsőként a reálpolitika szintjén fölvető Winston Churchill hazája – mindkét nagy pártja az unióból való kilépés szorgalmazásával keres – és bizony talál – népszerűséget választói körében. Franciaországban pedig még az előző elnöki ciklus közepén fogadtak el törvényt arról, hogy minden újabb bővítést népszavazásra kell bocsátani. Mintha bizony De Gaulle idejében az angol csatlakozás többségre számíthatott volna! És – bár a rövid tudósításokba nem fért bele – a német alkotmánybíróság csak igen súlyos megszorításokkal hagyta jóvá az európai mentőalap, az ESM működtetéséhez való hozzájárulást. Konkrétan: a német szuverenitás „kemény magjának” körülírása révén lényegében minden további, nemzetekfölöttiséget célzó intézményi lépést eleve alkotmányellenesnek minősített. Utóbbi különösen a költségvetési politika közösségi alapokra helyezésének kísérletei elé állíthat erős korlátot, beleértve az ehhez – és a bankunióhoz – szükséges intézményi megoldások bevezetését. Ezen túlmenően a költségvetési vitában – az ilyenkor szokásos színjátékon messze túltéve – korábban nem látott számú ország állt a nyilvánosság elé vétófenyegetéssel. Például a jó tanulók közé számító Észtország és az alkalmazkodóképességét kényszerből is rendre előtérbe állító Románia.

Nem kívánjuk eltúlozni sem a nehézségek, sem a nyilatkozatok jelentőségét. Mégis, aligha kétséges, hogy a 2005. évi népszavazások óta az európai projekt fokozatosan és erőteljesen veszített népszerűségéből. Ez akkor is fontos adalék, netán trendforduló, ha a közvélemény haragja többnyire nem jogosan fordult az EU ellen. Megszorításokra ugyanis – sem Görögországban, sem Spanyolországban – nem az uniós játékszabályok, hanem az ország finanszírozhatatlanná válása miatt volt és lesz szükség, jelenleg és a jövőben. S tudjuk, hogy annak idején az uniós alkotmány ellenzői sem a konkrétumokkal voltak elégedetlenek, hanem a saját elitjüknek akartak egy pofont juttatni. Nos, ez sikerült is.

Operatívabb döntéshozatal
Ami kevésbé sikerült, az az uniós döntéshozatal operatívabbá tétele. Ez utóbbi nem csak önmagában jelent nehézséget – gondoljunk az Európai Tanács 94 fős „meghittségére”, ahol már a szemkontakt is lehetetlen. De láthatólag jelentős nehézség – sőt válság – forrásává vált az, hogy minden döntés lassan és fél szívvel születik meg. Ezért alakult ki az a paradox helyzet, amiben végső fokon minden – a piac és az elemzők által követelt – radikális lépés megtörténik, de mire végbemegy, addigra a piaci szereplők és a közvélemény-formálók jó része ezt is a túl kevés, túl későn kategóriájába utalja.

Jól ismert – és az elmúlt években csak megerősödött – az a felismerés, hogy a piacon a hírek, hitek és látszatok a „fundamentumoknál” lényegesen nagyobb szerepet játszanak. Épp ezért az utóbbiakra való utalás többnyire szükséges, de nem elégséges.Megállapíthatjuk például, hogy 750 milliárdos – vagyis az EU ötévi költségvetésének megfelelő – mentőalap létrehozásáról két-három évvel ezelőtt a legmerészebb EU-hívők sem mertek álmodni, a brüsszeli apparátust is beleértve. Hasonlóképp a görög, az ír és a spanyol mentőcsomagokban már eddig megmozgatott, sok százmilliárdnyi euró áramlásának mind az összege, mind a körülményei messze meghaladnak bármit, ami például a lisszaboni szerződés betűjéből és szelleméből következne.

És nem szóltunk még a leglényegesebbről. Amikor 2012 szeptemberében Mario Draghi közösségi jegybankelnök a nyilvánosság előtt kijelentette: mindent, de mindent kész megtenni az euró megmentésére. Beleértve a korlátlan likviditás teremtését és az eladósodott országok államkötvényeinek közvetlen megvéte-lét. Ezzel az EKB lényege alapvetően megváltozott. Röviden: eltávolodott a Bundesbank képviselte távolságtartó jegybanktól – ezt alapszabálya írja elő –, és közeledett a szövetségi államok – mindenekelőtt az Egyesült Államok – jegybankja által képviselt gyakorlathoz. Nehéz lenne nem látni az adósság monetizálásából adódó, ismert veszélyeket.

Nincs mód e helyütt e lépések részletekbe menő szakmai elemzésére, a mellettük és ellenük felsorakoztatható érvek teljes körű számbavételére. Ami semmiképp sem vitatható, az az, hogy e lépések mind egy irányba mutatnak. Ahogy az EU összes vezetője – Van Rompuy, Barroso, Schulz, Draghi – sorozatosan meg is fogalmazta a nyilvánosság előtt: a korábban elvetett politikai unió belátható közelségbe került. Megítélésük szerint ennek alternatívája a szétesés lenne.

Egységes irányzat
Kétségtelen, hogy a felsorolt lépések – az e helyütt nem tárgyalt fiskális és bankunió ma ismert terveivel együttvéve – még nem eredményeznének egy Svájc vagy Brazília jellegű államközösséget. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a válságkezelés során rögtönzött (általában a hajnali órákban, már nem teljes odafigyelés mellett megszavazott) megoldások egységes irányzatba illeszkednek. És ez, a nemzetekfölöttiség irányzata, bizony ellentétben van a lisszaboni szerződés betűjével és szellemével is.

Tisztában vagyunk azzal, hogy minden szerződés – így az  uniós alapszerződés is – a felek akaratát jeleníti meg. Utóbbi megváltozása bizony az előbbi módosulását is hozza vagy hozhatja. Az azonban mind a józan ész, mind a joggyakorlat, mind a politikai elszámoltathatóság szempontjából meggondolandó: megfordítható-e következmények nélkül a sorrendiség? Nem először kellene – kellett volna – az új politikai paraméterekről megállapodni? Mert különben nem alaptalanul vetődik föl az a gondolat, hogy a szerződés módosításával a politika által zárt ajtók mögött hozott, és sok esetben az adott országok démosza által egyáltalán nem támogatott megoldásokat utólagosan szentesítik. Ez nem pusztán szépséghiba, hanem a demokrácia – az egyéni preferenciák összesítésén alapuló döntési rend – megkérdőjelezése. Különösen, ha sok milliárd euró elköltésének sem a feltételei, sem a visszafizetés körülményei nem ismertek előre, így nem is ítélhetők meg érdemben, csak utólag.

A következmények ezért beláthatók, bár nem kézenfekvők. Egyfelől az unió már elindult a kormányköziség oldódása és a nemzetekfölöttiség erősödése felé. Ezt nem helyes föderalizálódásnak nevezni, mert az utóbbi korlátozott és ellenőrzött központi hatalmat jelent, itt pedig épp e két mozzanat legföljebb utólag kerül a képbe. Másfelől nem kérdéses, hogy a költségvetési vitában már kialakult frontok mentén a nettó befizető országok, valamint a nagyok alkujából kimaradt – ekképp kész tények elé állított – kis és közepes államok törvényhozása korlátokat állít majd a központosító törekvések megvalósítása elé. Mindennek következtében az unió legtöbb alapintézménye – a közös piac, a közös pénz és a közös jogrend – fennmarad, de kevéssé változó formában. A kiválás ellen – Angliától Ciprusig – sokkal több érv szól mind az indok, mind az értékek/ideák síkján. Az EU életképessége nem kérdéses.

Ugyanakkor a kvázi automatikus bővülés messze nem lefutott, nem az egyetlen valószínű kimenet. Épp az ezzel kapcsolatos küzdelmek elhúzódása miatt a gazdasági föllendülés motorja – ahol még működőképes – az egyes tagállamokon belüli eszközökkel indítható be. Mivel a fiskális és a monetáris politika mozgástere – nem utolsósorban az EU-s táncrend miatt – igen szűk, a megoldást bizonyára másutt, a szerkezeti átalakítások és az innováció, a kiszámíthatóság és az átláthatóság erősítésének hagyományos útján érdemes keresni. Ez kevésbé látványos, lassabb javulást, ám fenntarthatóan kiegyensúlyozott fejlődési pályát eredményezhet a következő években, ami az EU-ban már elfogadott és Magyarországot is kötő költségvetési intézkedéseket tartósan megalapozza.

A szerző akadémikus, egyetemi tanár