A Tárki vizsgálódása szerint 2012 elején a felnőtt lakosság 13 százaléka tervezte azt, hogy néhány hétre vagy hónapra külföldre menne dolgozni; 16 százalék akár éveket is vállalna, 7 százalék pedig végleg kivándorolna. Az utóbbit fontolgatók fele 30 év alatti. Ennél is lehangolóbb a Magyar Logisztikai, Beszerzési és Készletezési Társaság nemrégiben készült felmérésének eredménye, amely szerint a logisztikát tanuló egyetemisták kétharmada készül Nyugat-Európába és a tengerentúlra. A legnépszerűbb célország Németország, Ausztria, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Svájc. A magas bér és életszínvonal mellett a fő motiváció a nyelvtanulás és a kiszámítható jövő.
A Figyelő olyan magyarokat keresett, akik már néhány éve külföldön élnek. Arra voltunk kíváncsiak, környezetük számon tartja-e róluk, honnan érkeztek, sikerült-e megkapaszkodniuk, elfogadták-e őket az üzleti életben. Nyilatkozóink tapasztalatai szerint akik az első nehézségeket túlélik, azok megállják a helyüket nyugaton. Nem jellemző, hogy hátrány érné őket a származásuk miatt, már csak azért sem, mert nem magyarokként, hanem – a szlovákokhoz, bolgárokhoz, románokhoz hasonlóan – kelet-európaiként tartják őket számon. „Eladható szaktudással mindenki megtalálja a számítását.”
Figyelemre méltó, hogy portréink szereplőinek magyarországi családi és baráti környezetéből éppen ezekben a hetekben döntöttek többen is úgy: csomagolnak. „Mostanra világos lett, hogy itt belátható időn belül nem lesz érdemi változás. Így a túlélés szempontjából eddig második vagy harmadik opcióként kezelt külföldi munka az első helyre került” – hallottuk egyiküktől. A legfrissebb statisztikák szerint a külföldön állást kereső magyarok háromnegyede 40 évesnél fiatalabb, s több mint felük 25 és 35 év közötti.
 |
| Vida Andrea egy professzionális takarítócég vezetője; Anglia |
Ötvöztük a magyar és angol értékeket
■ Kilenc éve élek London délnyugati részén, a második diplomámat már itt szereztem. Nyolc éve indítottam be első vállalkozásomat. Mindig is előny volt számomra, hogy külföldi vagyok, s ezért más a nézőpontom. Cégünk is sokat profitált abból, hogy ötvöztük a magyar és az angol világ értékeit. A mi szektorunkban, a takarítói iparágban mindig érezhető volt, hogy a kelet-európai munkaerőt nemcsak elismerik, de megbízhatónak is tartják. Ám hitelessé csak ügyfélközpontú politikával, illetve megfelelő vállalati struktúra kiépítésével válhattunk. Az ügyfeleknek a szolgáltatás minősége a legfontosabb. Ebből is adódhat, hogy munkatár-saink magyarként nem tapasztalnak diszkriminációt – még azok sem, akik csak döcögősen beszélnek angolul. A nyelvtudás egyre inkább elvárás errefelé, a magyar akcentust pedig nehéz eltitkolni, mégis inkább kelet-európaiként tartanak minket számon.
Annál nagyobb sikerként éljük meg, hogy itteni viszonylatban is professzionális takarítóvállalkozássá tudtunk fejlődni. Több magyar ügyfelünk is van, akiknél szintén azt látom, hogy akik becsületesen dolgoznak, valamint alkalmazkodnak a körülményekhez, rendre sikeresek. Számos barátunk már hazaköltözött, de sokan itt maradtak, letelepedtek, mert megtalálták a számításukat. Én is a maradás mellett döntöttem, ebben fontos szerepet játszott a vállalkozásbarát gazdasági környezet és a cégek fejlődése szempontjából kedvező adórendszer.
 |
| Stemler Andrea közgazdász; Franciaország |
A munka nem a túlélés feltétele
■ Franciaországban a szakmai előremenetelt és sikert az iskolák határozzák meg. Egész pontosan a nagy presztízsű helyi intézmények (grandes écoles), amelyek szerepeltetése az önéletrajzban azonnal megnyitja a kapukat. A külföldiek sem a nemzetiségük miatt indulnak hátránnyal, hanem azért, mert nem ezen elitista intézményekbe jártak, s így beleolvadnak az álláskeresők többezres tömegébe. Aki pedig nem beszél tökéletesen franciául, még nagyobb hátrányba kerül. Magyarnak vagy bármilyen külföldinek lenni tehát nem előny, csupán érdekesség. Ha az ember nem követi a játékszabályokat, esélye sincs a beilleszkedésre. Az ország nagyon befelé tekintő, a saját útját tartja a legjobbnak, ezért a külföldi tapasztalatokat, a megszokottól eltérő pályafutást kevéssé értékeli. Kivéve néhány specifikus területet, mint amilyen a tudományos kutatás, ahol kifejezetten keresik a kelet-európai szakértőket, és a magas szintű nyelvismeret sem elvárás. De például az orvosok közé itt alig lehet bekerülni.
Miért maradunk sokan mégis? Mert egyszerűbb megélni. Bár Párizsban különösen drága az élet, a lehetőségek sokkal tágabbak. Nincs kényszerpálya, itt bárkiből bármi lehet, és a jellemző mentalitás nem a pénzről, a materiális sikerekről szól, hanem az önmegvalósításról. A franciák számára elvárás az, hogy napi nyolc óra munkával eleget lehessen keresni, és utána az ember a családjával tölthesse az időt, színházba járhasson, kirándulhasson. A munka itt nem cél, és nem is a túlélés feltétele, hanem eszköz arra, hogy teljes életet élhessünk. Ami a külföldieket illeti, az gyakran megesik, hogy valaki egyévnyi tanulás után nem talál munkát, és feladja. Ám az nagyon ritka, hogy az ember többévi franciaországi élet után önként hazatelepüljön.
 |
| Bognár András légiközlekedési szakértő; Anglia |
A szaktudás számít
■ Az átlag angol nem tesz különbséget magyarok, lengyelek és csehek között. Bevándorlóból amúgy is rengeteg van, Londonban meg még több. Megítélésük kettős: egyesek szerint elveszik a helyiek munkáját és lenyomják a béreket, mások viszont úgy vélik, szükség van rájuk a gazdaság növekedéséhez és a versenyképesség megőrzéséhez. Ez utóbbiak körében a kelet-európaiakról általában olyan kép alakul ki, hogy szorgalmasak és olcsón dolgoznak. Ezt hívják lengyel vízvezeték-szerelő jelenségnek. A légi közlekedés nemzetközi iparág. Itt szükségszerűen külföldiekkel dolgozik az ember, ezért a megítélésemet a munkám minősége határozza meg.
A származásnál sokkal többet számít a hozzáállás, a szaktudás és az emberi vonások. Sok magyar indított saját céget errefelé, ők többnyire elégedettek az eredményekkel. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy az angol rendszer és kultúra kifejezetten kedvez a kisvállalkozásoknak. Nagyra becsülik a tisztességes, önmaguk erejéből boldoguló vállalkozókat, s a piacok is elég nagyok.
 |
| Haris Gergely egyetemista; Svájc |
Nem az a kérdés, hazajövök-e majd, hanem az, mikor
■ Szingapúri, amerikai, brazil, kínai, marokkói és francia csoporttársaim vannak azon a svájci egyetemen, ahová mesterképzésre járok; a félszáz fős évfolyamon én jöttem egyedül a régiónkból. Kedveljük egymást, a szabadidőnket is együtt töltjük. Karácsonyra hazajövök, s a csoporttársaim egy része is elkísér, kíváncsiak az országra. Svájcban akkor találkoztam csupán diszkriminációval, amikor albérletet kerestem, s a tulajdonosok láthatólag inkább a nyugat-európaiakat preferálták. Ebben az országban még nem nyerő friss magyarnak lenni. Ami a jövőt illeti, nekem – amint azt a blogomban, az El innen, de sosem örökre című bejegyzésben is megírtam – nem az a kérdés, hazajövök-e majd, hanem az, mikor. A világban szerzett tapasztalataimat itthon akarom kamatoztatni, átadni. Én idetartozom. Akárhol dolgozom is majd – New Yorkban, Londonban, Párizsban, esetleg Dél-Amerikában vagy Kínában –, ott mindig idegen leszek. Itthon mindig lesz múltam és jövőm. Csak a jelen változik.
 |
| Mészáros Bella építőipari vállalkozó; Magyarország |
Nyugat-európai minőséget kelet-európai áron
■ Építőipari cégünket családi vállalkozásként 2004-ben alapítottuk a férjemmel és a fiunkkal, Győrben. A tisztességtelen hazai körülmények, a lánctartozás és az irreálisan alacsony vállalási árak miatt a külpiacon is igyekszünk boldogulni. Előbb Szlovákiába mentünk, majd a 2011-es nyitás óta Németországban, illetve Ausztriában próbálkozunk. A székhelyünk egyelőre Magyarországon van, tehát határon átnyúló tevékenységet végzünk, a megrendelések függvényében itthon és külföldön is dolgozunk. Szlovákiában a politikai helyzet ellenére nem ért bennünket hátrány az üzleti életben azért, mert magyarok vagyunk. Ottani cég alvállalkozójaként dolgoztunk Pozsonyban, korrekt munkakapcsolat volt közöttünk, az elvégzett munka minden részletét el tudtuk számolni. Az elmúlt években azonban sokat romlott ott is a morál, csökkentek a vállalási árak, így már nem éri meg. Tavaly egy ismerős felkérésére dolgoztunk négy hónapot Németországban, s ennek tapasztalatain is okulva most készítjük elő az ausztriai munkavállalást. Minden papírunk rendben van, személyes kapcsolatban állunk a megrendelővel, tavasszal startolunk.
Az osztrákok és a németek nyugat-európai minőségű munkát szeretnének, kelet-európai áron. Ha sikerül korrekt megrendelőt találni, és nem alakul ki megrendelői lánc – például a külpiacon már kapcsolatokat szerzett magyar cégek beékelődésével –, akkor is nagyjából 30 százalékkal alacsonyabb árszinten tudunk dolgozni, mint a helyi alvállalkozók. Kedvezőtlen felállásnál azonban a hazaihoz hasonló problémákkal kell szembenézni, azzal súlyosbítva, hogy a tetemes költségek miatt egy ki nem fizetett munka vagy egy munkaügyi büntetés gyorsan padlóra küldheti a vállalkozást. Az építőipart a németek és az osztrákok is speciális ágazatként kezelik, a feltételek szigorúak, az engedély nélküli munkát keményen szankcionálják. Ha áron alul vállalkoznak, csak idő kérdése, mikor kerülnek szembe a hatósággal. Sajnos a többség tájékozatlanul, egy hirtelen megcsillanó lehetőséget megragadva indul útnak, s ezzel komoly kockázatot vállal.
 |
| Haris Éva és Haris György vállalkozók; Spanyolország |
Racionális szabályozás, segítő ügyintézés
■ Tizenöt éve élünk kétlaki életet. Amikor megvettük az első lakásunkat kint, Spanyolország már jó ideje benne volt az unióban, így kicsit előbb éltük át az EU-tagság előnyeit és hátrányait, majd az euró bevezetésének is tanúi lehettünk. Az első perctől egyenrangú üzletfélként kezeltek minket, s piacképesebb üzleti ajánlatokat kaptunk, mint itthon bármikor. A szabályozás racionális, az ügyintézés alapvetően segítő és ösztönző. Például ha kiderül, hogy valaki szabálytalanul építkezik, akkor nem évekig tartó huzavona indul, hanem egyszerűen nem kap vizet és áramot. A kint élő magyarok követik a hazai eseményeket, s aggódnak miatta; a spanyolok inkább nem értik. A napi újsághírek szintjén azért kérdezgetnek a magyarországi eseményekről, főleg a demokrácia helyzetét gondolják aggasztónak.
Az elbaltázott magyar gazdaságot illetően azonban kevésbé látják a személyi felelősséget, nem tudják, mennyire objektív a helyzet. Úgy vélik, az a több százezer ember, aki az utóbbi években elhagyta az országot, okkal tette azt, de bíznak benne, hogy ez átmeneti helyzet, s egy új vezetés helyrehozza a hibákat. A kinti magyarok addig is inkább nem jönnek haza. A gyerekeink is külföldön próbálkoznak. Gergely fiunk Svájcban jár egyetemre (portréját lásd a 45. oldalon), Eszter lányunk pedig szintén Spanyolországban, baszk területen él. A szakmai gyakorlatát tölti párjával egy olyan 3 Michelin-csillagos étteremben, ahol eddig nem volt kelet-európai. Nyitottak, befogadók iránta, segítik őket.