Egy ideig úgy tűnt, hogy Alfred Marshall korszakalkotó műve (Principles of Economics) és vitathatatlan tekintélye nyugvópontra viszi a közgazdasági eszmék háborgó hajóját. Marshall megpróbálta a lehetetlent: összebékíteni az egymással kibékíthetetlen ellentmondásban álló nézeteket: Ricardot és Jevonst, mindezt a korlátlan szabad verseny kupolája alatt, de egyáltalán nem hagyva figyelmen kívül a társadalmi szempontokat. A történelem azonban közbeszólt: a húszas évek Nagy-Britanniában - az USA-val szemben - nem fellendülést hozott, hanem elnyúló pangást, az 1929 októberében kirobbant pénzügyi és gazdasági világválság az egekbe ugrasztotta a munkanélküliséget, nagyon mély társadalmi válságokat okozva. Nem igazolódtak be az ekkor már neoklasszikusnak nevezett, a brit cambridgei közgazdászokhoz (Marshall, Pigou) kapcsolható tantételek.

Újabb forradalom robbant ki. John Maynard Keynes az akkor már jól ismert szintén cambridgei közgazdász megjelentette világhírű művét: „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elméletét". Ebben a műben a szerző már az első fejezetekben nyíltan szembefordul a neoklasszikus közgazdaságtan egyes tételeivel, köztük a legfontosabbnak tartott, úgynevezett Say dogmával. (Kevésbé ismert, de mostanában gyakran hivatkozott tény, hogy J. M. Keynes már 1933-ban, F. D. Roosevelt amerikai elnökhöz írt nyílt levelében is szembehelyezkedett a neoklasszikus tanokkal.)

Hatalmas vita követte a kopernikuszi fordulatot a közgazdaságtanban, de a végén győztek a keynesi tanok, és a második világháború utáni első két évtizedre a keynesiánus nézetek szinte teljes dominanciája volt jellemző, úgy, hogy J. F. Kennedy elnök joggal mondhatta: „mindannyian keynesianusok vagyunk". Kevesen gondolták volna akkor, hogy a chicagoi egyetemen M. Friedman és munkatársai, akik akkor a „chicagoi szájhagyomány" felélesztésén dolgoztak újabb földindulást fognak hamarosan előidézni a közgazdaságtan már-már unalmassá váló tudományában.

A közgazdászok máig is vitatkoznak arról, hogy melyik dátumhoz köthető a „monetarista ellenforradalom kitörése", de hogy kihez azon nem. A monetarista forradalom atyja egyértelműen Milton Friedman, bár az elnevezés követőjétől Karl Brunnertől származik.

Ki volt Milton Friedman? Tette fel a kérdést Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász röviddel Friedman halála után, de mielőtt Krugman nagyon találó válaszáról írnánk, nézzük a magas ívű, sikeres életpálya néhány fontos állomását. 1912-ben született New-Yorkban, szülei Kárpátaljáról vándoroltak ki Amerikába. A Rutgers Egyetemen, a Chicago Egyetemen és a Columbián tanult és itt szerezte egyetemi fokozatait.

Először különféle kormányzati hivataloknak dolgozott, 1946-ban csatlakozott a chicagoi egyetem közgazdaságtan tanszékéhez, ahol 1977-ig, nyugdíjba vonulásáig professzorként tanított és kutatott. Neve összefonódik az úgynevezett „chicagoi iskolával", amelynek vezető személyisége volt. 1976-től haláláig a Stanford Egyetem Hoover Intézetének dolgozott. 2006 novemberében halt meg.

Most térjünk vissza Krugmanhoz. Szerinte Friedmanben legalább három személyiség lakozott. Az első közgazdász, a tudós, a „közgazdászok közgazdásza". Szerteágazó tudományos tevékenységét lehetetlen ilyen terjedelemben összefoglalni. A Nobel Díj odaítélésénél a szakmai testület kiemelte Friedman tudományos tevékenységét: a fogyasztáselmélet, a pénzelmélet, a pénzügyi történelem és a közgazdaságtan módszertana terén. Tudományos munkássága elválaszthatatlan a " krugmani" „második Friedmantól", a gazdaságpolitikustól, „politikai vállalkozótól", ahogy Krugman nevezi. Friedman a monetarizmus, a monetarista ellenforradalom, kérlelhetetlen képviselője. Megingathatatlanul vallotta, hogy az infláció monetáris jelenség, sőt kizárólag monetáris jelenség, holott egy rossz aratás, vagy egy tartós szárazság egyszerű és csattanos ellenvetés erre a tételre. Hosszú éveken át küszködött a pénz forgási sebességének értelmezésével és statisztikai verifikálásával, mert a pénzkereslet létezése - „nem lidércfény" - és (viszonylagos) stabilitása elengedhetetlen volt számára ahhoz, hogy dogmaként hirdethesse a monetarizmus szállóigévé vált alaptételét: „csak a pénz számít", és vádolni az ellentábort, akik állítólag azt vallják, hogy „a pénz nem számít". A pénzmennyiség változtatása csak állandó vagy legalább is stabil forgási sebesség feltételezése mellett hathat a reálgazdaságra. Ugyanakkor Friedman a tudós alapvető korrektségét bizonyítja, hogy szinte valamennyi monetáris elméleti munkájába valamilyen formában beépíti a „hiányzó egyenlet" problémáját, azaz bizonytalannak látja a monetáris expanzió hatásának megoszlását az árak és termelés növekedése közt. Ebben az összefüggésrendszerben alkotja meg (E. Phelps-sel együtt), a „munkanélküliség természetes" rátájának nagy merészséget igénylő, meghökkentő fogalmát, ami egyfajta választ ad a hiányzó egyenlet problémájára.

Krugman megemlíti Friedman személyiségének egy harmadik vetületét: a politikai agitátort, a „Capitalism and Freedom", a „Free to Choose" szerzőjét, a televíziós sorozatok népszerű showmanjét. Fiatalkori szegénysége és F. Hayek inspirálta radikális liberalizmusa nagyban felerősítette az általa vezetett „chicagoi iskola" társadalmi megosztó hatását. A chicagoi közgazdaságtant, a belőle kinövő új ortodoxiát, a „washingtoni konszenzust" lehet szeretni vagy nem szeretni, de megkerülni nem lehet.

Mit hagyott ránk a száz éve született géniusz: Milton Friedman? Számos fontos elméleti művet: „A pozitív közgazdaságtan módszertana", „A fogyasztási függvény elmélete", „Az árelmélet" „Az Egyesült Államok monetáris története" (A. J. Schwartzzal együtt), „A pénz és gazdasági fejlődés" és még számos fontos elméleti és gyakorlati művet. Ezentúl egy kérést és egy ígéretet. A kérést M. Friedman fogalmazta meg B. Bernanke jelenlegi Fed elnök, akkori Fed Igazgató felé 2002-ben, Friedman 90. születésnapján rendezett fogadáson. Friedman kérte, Bernanke megígérte, hogy a Fed, ha ő vezeti, soha nem fogja elkövetni azokat a hibákat, amelyeket a 1929-33-as gazdasági világválság idején elkövetett. Bár sokan vitatják, véleményem szerint Bernanke teljesítette Friedmannek tett ígéretét. Így ez is a friedmani örökség részévé vált.

Szepesi György közgazdász, a BCE Közgazdasági Elméletek Története Tanszék címzetes egyetemi docense. Az egyetemi oktatás mellett kutatási területe a modern pénzelméletek története és a jelenlegi pénzügyi világválság.