Dupla W-k kora
Kérdés, ezentúl is így lesz-e? Azaz: dupla, majd tripla, majd kvadrupla vé pályán úgy halad-e az euróövezet, mint a vízen kacsázó kő, amely hol felugrik, hol visszaesik, majd végleg elsüllyed, vagy egyszer csak valamiféle motor kerül ebbe az elhajított kőbe, emelkedő pályára terelve azt? Ezt ma még senki sem tudja. Egyelőre azt tudni, mi nem működik, és nem fog működni ezentúl sem.

A "duplavé" pálya első szakadékába, 2009-ben, az taszította az euróövezetet, hogy a rossz magánadósságok miatt kitört a pénzügyi válság, a hitelfolyam leállt. Ebből költségvetési költekezés emelte ki az övezet országait. Amikor a költségvetési pénzek elfogytak, felhajtóerő híján a gazdaságok ismét lejtőre kerültek. A helyzetet súlyosbította, hogy a korábbi költségvetési ösztönzés miatt államadósság-válság alakult ki: ez újabb hitelválságot és hitelszűkét jelent, miközben kizárja az állami ösztönzés megismétlését. A probléma nem egyformán súlyos az egyes euróövezeti országokban, de mindenütt jelen van. A skála pozitívnak tartott egyik végén Németország már a 2000-es években, jó előre elvégezte azt, ami manapság válságkezelés néven ismeretes: lazított a munkaügyi szabályokon, fékezte a jóléti kiadásokat, visszanyeste a jóléti államot, szűkkeblű bérpolitikát alakított ki, miközben emelte az áfát. Mindez növelte a német export nemzetközi versenyképességét. Ám pontosan ettől - az exportot támogató versenyképesség efféle növelése miatt - a lakossági fogyasztás növekedése lelassult, és az általános gazdasági növekedés szinte megállt. Meglepő fordított arányosság látszik a német bérből, fizetésből élők terhére növekvő versenyképesség, az export sikere és a gazdasági növekedés lassulása között, a német statisztikai hivatal adatsoraiból kitűnően.

Az 1970-es évtizedben, amikor Nyugat-Németország kereskedelmi hiánya évente átlagosan 2,8 százalékkal nőtt, az akkor még "versenyképtelen" bérből és fizetésből élők reáljövedelme évente 4,2 százalékkal emelkedett, a lakosság fogyasztása évente átlagosan 3,3 százalékkal bővült, a hazai össztermék (GDP) pedig évente átlagosan 2,9 százalékkal gyarapodott. Fokozatos átalakulás után az elmúlt évtizedre teljesen megfordult az irányzat: a német kereskedelmi mérleg többlete évente átlagosan 72 százalékkal nőtt, ugyanakkor az immár versenyképesített alkalmazottak reáljövedelme évente átlagosan 0,4 százalékkal csökkent, ettől a lakossági fogyasztás évente 0,1 százalékkal bővült - gyakorlatilag stagnált -, és a GDP növekedése évente 0,9 százalékra lassult.

Németország bírja, a görögök kevésbé
A 2009-es döccenőt követő költségvetési ösztönzés a német államháztartást is megviselte, ott is takarékoskodni kell, de a lakosság sokéves szoktatása és a nagyobb tartalékok miatt Németország jobban bírja a válságot, mint a skála túlsó végén a legrosszabb tanulónak tartott Görögország. Görögország egyik mentőprogramot kapja a másik után, mégsem látszik az ottani "duplavé" vége. Úgy tűnik, az a fajta gazdaságkezelés, gazdaságpolitika, amely tíz év alatt vészesen lelassította Németországot is - a költségvetési, a szociális és a munkabér-takarékosság egyszerre, a lakosság rendszerszerű szegényítése -, súlyosabb válsághelyzetben egyenest katasztrófát okoz: az utóbbi években a görög GDP évente 5-7 százalékkal zuhan.

Ezért az euróövezet segély- és hitelprogramjai - kapja akár Görögország, akár Spanyolország vagy más - a jelek szerint csupán arra jók, hogy valamiképp megóvják a kavicsokat a végleges elsüllyedéstől addig, amíg valami csoda folytán úgyis "rendbe jönnek majd a dolgaink". Az idei tavaszi davosi világgazdasági fórumon a világ egyik legnagyobb magánbankja, a brit-kínai HSBC fő közgazdásza ezt találta mondani: "A Keynes-hívők még további élénkítésről beszélnek, de az élénkítés már megvolt. Keményebben és hosszabban kell dolgoznunk, kevesebb jóléti juttatásért. Ezen felül pedig marad a teológiai opció: fohászkodunk a fellendülésért..."Sivár jövőkép, nem éppen csodaszerű. Az euróövezeti kormányok és más gondolatközpontok műhelyeiben mind intenzívebb a törekvés a kör négyszögesítésére: miként lehetne "szelektívvé" tenni az állami költségvetések rendbe hozását, vagyis úgy csökkenteni a hiányt, hogy az ne akadályozza a gazdasági növekedést?

Munkabér gondok
Miként lehetne növelni a fogyasztást, azaz gyorsítani a gazdasági növekedést annak adóbevételekre és közkiadásokra ható összes jótékony következményével együtt úgy, hogy közben a munkaadóknak minél kevesebbe kerüljenek dolgozóik, és még az állami bevétel se csökkenjen? Ez a nyilvánvalóan megoldhatatlan feladat a töprengések tárgya mostanában. Ma még ugyanis a legtöbb receptíró valamiképp szeretné kihagyni az egyenletből a lakosságot, mindenekelőtt a bérből, fizetésből élőket. Kormányok és munkáltatók munkanélküliséggel és a munkaügyi szabályozás reformjaival igyekeznek sakkban tartani őket. Az élénkítés tehát eddig felemás maradt: az élénkítés másik fele nem történt meg, sem a gazdag, sem a szegény országokban. Fejlett társadalmakban, ahol a GDP keresleti oldalának 55-60 százalékát a lakossági fogyasztás adja, csak akkor lehetséges megbízható növekedés, ha az embereknek van miből megvenni, fogyasztani, amit a gazdaság termel és szolgáltat. Ha a bajt a lemaradó munkabérek okozták, akkor a gyógyításnál is figyelni kellene rájuk. Ez lenne a szükséges csoda, mármint csodaszámba menne, ha az euróövezeti döntéshozók efféle következtetésre jutnának. Csakhogy e nélkül még nagyon soká nem lesznek megint "szép napjaink" itt Európában.