Az első olyan nagy kivándorlási hullámra, amelynek mozgatórugója nem politikai üldöztetés, hanem a jobb élet reménye, vagyis a gazdasági és szociális okok voltak, a 19. század végén, 1880-1914 között került sor. Az Újvilágba „kitántorgó" magyarországi lakosok (magyar és nem magyar nemzetiségűek együttesen) arányát a legóvatosabb becslés is kétmillió főre teszi (ebből legalább másfélmillió ember új hazát talált az Egyesült Államokban). Emellett volt egy - a közvéleményben kevésbé ismert, de a nyugatinál korábban kezdődő, és hatásaiban annál jelentősebb - keleti irányú kivándorlás, Erdélyből Románia irányába, amelyik nem csak a románság, hanem a székelység számát is apasztotta. A két világháború között az amerikai bevándorlási törvények szigorítása miatt az Egyesült Államok már kevéssé volt ígéretes célország, ekkor az új „Kánaán" Kanada lett, amely végeláthatatlan hómezőivel és kitermelhető erdőségeivel várta a munkabíró telepeseket. Az akkori magyar kormányzat tisztában volt a kivándorlás által jelentett gazdasági problémákkal, de presztízsokból is igyekezett gátat vetni a kanadai kivándorlásnak, hiszen az ország elhagyása önmagában is felért a társadalombírálattal.

Ha napjaink kivándorlását túlzás is a századelő kivándorlási lázához hasonlítani, szintén mélyreható demográfiai, társadalmi és gazdasági következményei vannak, és még lehetnek a mai migrációnak, főleg, ha tekintetbe vesszük a lakosság lassú elöregedését.

Egy különbség felfedezhető a századfordulós nagy kivándorlás és a mostani tendencia között. Akkor a magyarországi társadalom legelesettebbjei vándoroltak ki, ma pedig főleg a fiatalok és az értelmiségi pályán dolgozók. Akkor az agrárnépesség földínsége generálta a kivándorlást, ma pedig a diplomások adják a kivándorlók bázisát. A közvélemény leginkább az orvosok elvándorlására figyelt fel (a Pécsi Tudományegyetemen végzettek 30-40 százaléka külföldön talál munkát). De még a mérnökök körében is egyre népszerűbb a hosszabb-rövidebb ideig tartó külföldi munkavállalás (amelyik nem garantálja természetesen a hazatérést, a fogadó ország kiegyensúlyozott szociális, gazdasági és társadalomlélektani viszonyai inkább a hazatérés ellen hatnak).

Ma a migráció iránya nem a tengerentúl (Egyesült Államok és Kanada), hanem Nyugat-Európa, elsősorban Németország, Ausztria és Nagy-Britannia. Bizonyos regionális tényezők is befolyásolják a külföldi munkavállalás folyamatát. Nyugat-Magyarországról (Győr-Moson, Vas és Zala megyékből) egyre többen vállalnak munkát Ausztriában. Mindezt úgy tekinthetjük, mint bizonyítékot arra, hogy az EU-n belül az államhatárok, amelyek átvágnak gazdaságilag szervesen összetartozó, évszázadokon át együtt fejlődő területeket, valóban elveszítik hagyományos - elválasztó - szerepüket, és inkább összekötnek, mintsem elválasztanak. Azonban már távolabbi területeket is érint a munkavállalói célú elvándorlás. Némileg talán meglepő módon az ország legszegényebb északkeleti részéből (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék) vándorolnak ki a legnagyobb arányban Nagy-Britanniába. Ennek a földrajzi aránytalanságnak az okairól csak találgathatunk. Valószínű, hogy ebben az esetben az információhiány, valamint a távoli ország viszonyait megszépítő messzeség is szerepet játszik.

A külföldön munkát vállalók nagy része - főleg a fiatalok - esetében valószínűsíthető, hogy tartósan a fogadó országban ragadnak, amennyiben ott a hazainál biztosabb egzisztencia, kiegyensúlyozottabb jövedelmi viszonyok és társadalomlélektani közeg várja őket. Magyarországon egyelőre nem látunk kormányzati stratégiát arra vonatkozóan, hogyan lehetne a kivándorolni akaró fiatalokat itthon tartani, vagy visszacsábítani.

Hamarosan a mindenkori kormányzatnak a legnagyobb kockázattényezőként kell kezelnie a kivándorlást. A legnagyobb probléma, hogy miközben Magyarország kibocsátó országgá lett, ezzel párhuzamosan nem képes célországgá válni, vagyis nem képes a népességet pótolni. A tanulmányok szerint a bevándorlás minden országban pozitívan járul hozzá a GDP alakulásához. Az OECD-országokon belül 2000 és 2010 között a bevándorlók harmadával bővítették az érintett országok munkaerejét. Ebben a tízéves időszakban a migránsok a legnagyobb arányban Nagy-Britanniában járultak hozzá a munkaerő bővítéséhez.

Magyarország azonban nem számíthat ilyen „GDP-injekcióra", mert az EU-n belül az egyik legkevésbé vonzó országnak bizonyult: 2000 és 2010 között a migránsok hozzájárulása a munkaerőhöz messze elmaradt nemcsak a legtöbb nyugat-európai országtól, hanem az OECD-országok átlagától is. A sorban Magyarország csak Észtországot utasította maga mögé.

Magyarország számára az egyoldalú mozgás - a nagymértékű kivándorlás és a kismértékű bevándorlás - gazdasági és szociális rizikóhelyzetet eredményez. Minden évben egy kisvárosnyi ember „tűnik el", miközben a gyermekvállalási hajlandóság három évtizede nem növekszik. Borúlátó előrejelzések 2021-re 9,8 millió állampolgárral számolnak, és - ha az elvándorlás folytatódik - éppen a legaktívabb réteg fog hiányozni, méghozzá a legfontosabb pályákról: az orvos-, mérnök- és informatikuspályákról (ugyanakkor minden negyedik lakos 60 év feletti lesz).

Megoldást az jelenthet, ha Magyarország tanul azoktól az országoktól, amelyek sikeres célországgá fejlesztették magukat (Nagy-Britannia, Franciaország, Svédország), és megpróbál minél nagyobb számú külföldi migránst az országba vonzani. Ha nem sikerül sem a kivándorlást visszafordítani, illetve a kivándorló fiatalokat hazatérésre biztatni, sem a bevándorlást növelni, akkor az egész társadalom fizeti meg a kivándorlás számláját. A magyar társadalmat szembesíteni kell azzal, hogy a munkaerőpiacnak szüksége van a bevándorlókra. Ehhez azonban kormányzati akaratra van szükség.