A sorozatos egyeztetések eredménytelensége a fejlett és a felzárkózó államok közötti érdekkonfliktusra vezethető vissza, ráadásul a magországok és a periféria állandó nézetkülönbségeit csak fokozták a gazdasági válság fejleményei: a gazdagabb országok még kevesebbel akarnak hozzájárulni a lemaradottak felzárkóztatásához, míg a szegényebb országok az EU-s többletforrásoktól is várják a krízis enyhülését. Az elosztási problémák azonban egyáltalán nem újkeletűek, hanem az egységes európai költségvetés 1970-es megszületéséig nyúlnak vissza.

Költségvetések a válság és a bővítés szorításában
Az első komoly konfliktust - némileg hasonlóan a mostani helyzethez -egy súlyos gazdasági válság idézte elő. Az 1970-es évek olajkrízise ugyanis nyomás alá helyezte a nettó befizető országokat, hogy valamiképp csökkentsék a közös büdzséhez való hozzájárulásaikat, vagy legalább kiharcolják, hogy utólagos kompenzációban részesülhessenek. Az agresszív diplomáciai manővereknek köszönhetően mindezt a legnagyobb nettó befizető tagállamnak, az Egyesült Királyságnak sikerült elérnie (pl.: a britek fizették be a közös költségvetés ÁFA-bevételeinek 17,4%-át).

Az Európai Közösség (EK) 1976-ban fogadta el azt a rendeletet, amely később a brit visszatérítési jog alapjait biztosította, s amely megnyitotta az utat Margaret Thatcher kormányfő „I want my money back" politikája előtt. A „Vaslady" eme következetesen kemény, a diplomáciában szokatlanul éles és megalkuvás nélküli politikáját végül siker koronázta, habár két alkalommal is költségvetési válságba sodorta az EK-t, mivel Németország az 1980-as évek elején kétszer is megtagadta a brit kompenzáció finanszírozását.

A másik tényező pedig, amely olyan mértékű fiskális bizonytalanságba sodorta a Közösséget, hogy az már a legalapvetőbb integrációs célokat is veszélyeztette, nem volt más, mint a bővítés soron következő szakasza. Görögország 1981-es csatlakozása után, 1986-ban Spanyolország és Portugália is felvételt nyert az EK-ba, ami komoly többletfinanszírozási igényt generált a közösségi politikák költségvetési fejezeteiben.

Az EK büdzséjére tehát egyre nagyobb pénzügyi nyomás nehezedett, ami kiélezte a vitát a tagállamok között a közös költségvetés fenntarthatóságáról, a pluszforrások bevonásának módjáról, valamint a redisztribúció mértékéről és mikéntjéről. Összességében a gazdasági válság és az integráció mélyítése olyan kihívásokkal állította szembe az EK-t, amelyet már nem lehetett többé megkerülni vagy a „szőnyeg alá söpörni", vagyis a sok-sok megválaszolatlan kérdés -mint annyiszor az európai integráció történetében -kikényszerítette az elkerülhetetlen reformok bevezetését.

A többéves pénzügyi tervek korszaka
A Jacques Delors vezette Európai Bizottság ebben a vészjósló helyzetben megtalálta a megoldást arra, hogy a tagállamok rövid távú fiskális érdekeire alapuló terméketlen vitákat, miként írhatná felül a stratégiai együttgondolkodás. A többéves pénzügyi kerettervek rendszerének megalkotásával persze a tagállami konfliktusokat és a viták „forrópontjainak" tekinthető közös strukturális és agrárpolitika visszásságait és a támogatások gyakran igazságtalan rendszerét nem sikerült végérvényesen felszámolni. Ennek következtében pedig a tagállami érdekkonfliktusokat sem küszöbölték ki, de legalább korlátok közé szorították: a politikai küzdelmek nem évenkénti „iszapbirkózásban" folytatódtak, amelyek egyre nehezebben zárultak konszenzussal, hanem öt, majd hét évenként csúcsosodtak ki a pénzügyi tervek elfogadásakor.

Azzal, hogy költségvetés tervezésének reformja sem az agrárpolitikai támogatások anomáliáit, sem a strukturális-kohéziós transzferek problémáit nem kezelte érdemben, történelmileg konzerválta, „megmerevítette" a tagállamok ellentétes érdekpozícióit. Azt láthatjuk, hogy a közös agrárpolitika körül évtizedek óta a kis agrárszektorral bíró országok (tradicionálisan ilyen az Egyesült Királyság), illetve a rendszer által kevésbé preferált termékeket előállító gazdaságok és a támogatások haszonélvezői között ciklikus „szemellenzős" vita folyik, amiben a rendkívül erős agrárlobby is a rendszerkonzerváló dinamikát erősíti. Mindösszesen a költségvetés egyéb fejezeteinek felduzzasztásával csak annyit sikerült elérnie a Bizottságnak, hogy arányaiban csökkenjen a közös agrárpolitikai támogatásokra szánt összeg.

A strukturális-kohéziós kiadások struktúrája pedig a fejlettségi, versenyképességi törésvonal menti küzdelmeket örökítette tovább az EU-n belül. A dél-európai és a keleti bővítések során tagokká váló országok („kohézió barátai" csoport) és a fejlett államok érdekellentéte nem, hogy enyhült volna az elmúlt évtizedekben, hanem épp ellenkezőleg, kiváltképpen a válság hatására csak még jobban a felszínre kerültek.

A helyzet furcsaságát az adja, hogy mindkét fél érvrendszere teljesen legitim: a gazdag országok szerint a krízis idején az EU-nak is csökkentetnie kell a kiadásait, csak úgy, mint minden nemzetállamnak, a periféria viszont azzal érvel, kohéziós források csökkentése végleg „romlásba" dönti gazdaságaikat.

Meglátásom szerint a vitában egy igen fontos kérdés megválaszolásával tehetünk igazságot: mi szolgálja jobban a „közös Európa" ügyét, az európai integráció túlélését és a közösségi identitás megőrzését? A válasz csakis a kohéziós kiadások legalább szinten tartása, reálértékének megőrzése lehet. Ráadásul azt is fontos kiemelni, hogy a kohéziós támogatások egy olyan kölcsönös függőségen alapuló gazdasági közösségben, mint az EU, aligha maradnak kizárólag a kedvezményezett országoknál, hiszen a transzferekből finanszírozott programok kivitelezői gyakran a magországok vállalatai, vagyis némi profit a finanszírozó országokhoz is „visszacsorog".

Összességében megállapítható, hogy a különféle logika mentén szerveződő érdekkoalíciók küzdelme végigkíséri az egységes költségvetés történetét. A pénzügyi vitákat még az egyébként nagyhatású és előremutató Delors I-II reformcsomag sem tudta áthidalni, de legalább a konfliktusokat 5-7 évenkénti csomópontokba sűrítette össze. A jelenlegi, a válság által különös kiélezett költségvetési vitában a legerősebb elvi, erkölcsi ütőkártya -a jólétet magában hordozó, egységes Európa ígérete -azonban, mint már oly sokszor ezelőtt, ismét a kohéziós országok kezében van.