Ebben a rövid írásban arra teszünk kísérletet, hogy saját szemszögünkből megvizsgáljuk: milyen lehetséges jövőbeli változásoknak lehetünk majd a szemtanúi a világgazdaságban. Az írásnak ugyanakkor csak az a célja, hogy megpróbálja megérteni, milyen változás rejtőzhet a kormányzati kommunikációban gyakran használt két kifejezés, a munka alapú gazdaság, illetve a keleti szél politikája mögött. Ugyanakkor nem célja az, hogy értékelje: a kormány helyesen és jól méri-e fel ezeknek a változásoknak a súlyát, illetve az sem, hogy ennek kapcsán a szakpolitikai lépések értékelését adja.

Keleti szél fúj, hangzik el gyakran a kormányzati kommunikációban. Mit érthetünk ezen? Amikor világgazdasági változásokról beszélünk, annak egyik jele a centrum-periféria viszonyok megváltozása lehet. A tizenkilencedik század közepére Anglia lett a világgazdaság meghatározó centrum országa. Gyarmatbirodalma, fejlett gazdasága és erős flottája segítségével egészen az első világháború végéig ura volt a világgazdaságnak. A második világháború után az Egyesült Államok vette át ezt a szerepet. Mindkét korszakban voltak feltörekvő államok is, melyek hol több, hol kevesebb sikerrel, de felvették a versenyt a mindenkori uralkodóval, és ha helyét teljesen át nem is vették, de gazdasági jelentőségük legalább olyan fontos volt. A tizenkilencedik század második felében ilyen feltörekvő hatalom volt Németország és az Egyesült Államok, illetve a második világháború után Japán, és más, kisebb kelet-ázsiai nemzetek, mint például Korea.

Napjainkban az úgynevezett BRIC (Brazília, Ororszország, India, Kína angol elnevezéséből fabrikált mozaikszó) országokat szokás a legjelentősebb feltörekvőnek tekinteni. Mi a közös a legutóbbi hullámokban? Az, hogy többnyire keleti országok, nagy részük viszonylag jelentős fejlődésbeli lemaradást behozva zárkózott fel, állami segítséggel. Valószínűsíthetően innen ered a keleti szél mítosza. Az kétségtelen tény, hogy a BRIC országok (és különösen Kína) növekedési mutatói, illetve a felmutatott gazdasági fejlődés az elmúlt időben látványosak voltak. Kérdés, ez jelenti-e azt, hogy a jövőben, akár a közeljövőben ezekkel az országokkal, mint potenciális centrum országokkal számolhatunk?

Véleményem szerint egyelőre ez elhamarkodott lenne: a világgazdasági centrumhoz való felzárkózás kulcsa az innováció. A korábban emlegetett sikeres felzárkózó országok mind fontos innovációkat hoztak létre felzárkózásuk idején. Az USA és Németország úttörő volt a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján az elektronika, az acélgyártás, a gépjárműipar vagy a repülés terén. Ezekre az innovációkra alapozhatták sikeres felzárkózásukat. Ugyanígy Japán, kisebb mértékben Korea innovációknak, például a termelésszervezésben a just-in-time rendszer, vagy a robottechnika területe, köszönhették fejlődésüket.

A jelenlegi BRIC országokban ilyen innovációkat még nem látunk: így sikeres felzárkózásuk is kérdéses. Kétségtelen, nagy eredményeket érnek el például az űrkutatásban, közlekedésben, azonban mindezek mind-mind importált, esetleg másolt technológiák segítségével történnek. A neoschumpeteriánus elméletek szerint ráadásul a világgazdaság ciklikus fejlődése is kapcsolatban áll a technológiai változásokkal. Eszerint akár az is elképzelhető, hogy a jelenlegi világgazdasági válság egy új technológia kialakulásával tűnik majd el, és ha ezeket valamely feltörekvő BRIC ország hozza létre, akkor komolyan elkezd majd fújni a keleti szél.
Egy másik, a kommunikációban újra és újra előkerülő terminus a munkalapú gazdaság, vagy munka alapú társadalom víziója. Ennek eddig kétféle értelmezését hallhattuk: az egyik szerint a korábbi jóléti rendszereket felváltja egy másik, munkaalapú rendszer a világgazdaságban. Amennyiben a jóléti gazdaságot szeretnénk értelmezni, akkor a második világháború végéig kell visszamennünk az időben. A körülbelül az 1970-es évekig tartó korszaknak két fő jellemzője volt:

1.A korszakra jellemző az állami szerepvállalás kiterjedése, a nagy jóléti rendszereken és egyéb, fiskális és monetáris politikai eszközökkel történő gazdaságszabályozás térnyerése. A közgazdászok már-már azt gondolhatták ekkoriban, hogy a kezükben lévő elemzési eszközökkel, illetve gazdaságpolitikai lehetőségekkel felvértezve képesek lehetnek legyőzni, sőt megelőzni a válságokat, kormányozni a gazdaságot.

2. A korszak másik nagy jellemzője (legalábbis a fejlett világban) a tömegtermelésen alapuló ipari társadalom, ahol a társadalom legjelentősebb csoportjai a napi nyolc órában nagy tömegben foglalkoztatott ipari munkások. Ezen munkások a jóléti államokon keresztül viszonylag stabil anyagi és létbiztonságban élhettek.

Az 1970-es évekre mindez megváltozik. Az energiaigényes, tömegtermelésre alapuló ipari megoldások az olajválság hatására idejétmúlttá váltak. A gazdaságpolitikusok számára a keynes-i recept nem hozott megoldás, kialakult a stagfláció (infláció és stagnálás együttes jelenléte). A közgazdasági elméletben eljött a monetaristák, majd követőik, az újklasszikus közgazdászok kora, akik az állami szerepvállalás minimalizálása mellett törtek lándzsát, sőt, egyenesen a gazdaságpolitikai döntések depolitizálása mellett érveltek (lásd még a független jegybank, vagy független fiskális politikai hatóságok gondolata).

Ugyanekkor a termelésszervezésben is megkezdődik az átalakulás: a tömegtermelést elkezdi felülírni a rugalmasabb, személyre szabott a tömegtermelés, az új termelésszervezési eljárások úttörője, Japán kitalálja a just in time rendszert. A fordizmus átadja helyét a toyotizmusnak. A nyolcvanas évektől megindul a folyamat, amit ma globalizációnak nevezünk, a termelést egyre inkább globálisan szervezzük. A nagy, olcsó munkaerőt igénylő üzemek egyre inkább a feltörekvő gazdaságokban kerülnek, miközben a centrum országokban a termeléshez szükséges szolgáltatások maradnak, a korábbinál magasabb képzettségű ám rugalmasabban foglalkoztatható munkaerőt igényelve. Valóban: a korábbi jóléti államok alapja erodálódni látszik.

A kialakuló gazdasági rendben tehát a sikeres centrum országok alapvetően jól képzett, rugalmas munkaerőre alapozott gazdaságukban bízhatnak, melyben az állami befolyás kevésbé jelentős, és alapvetően a versenyképesség javítására korlátozódik.

A másik hazai értelmezés azonban részben felülírja az előzőt: eszerint a munkaalapú gazdaság nemcsak rugalmas, hanem termelő munkát végző gazdaság is. Amiről itt szó van, az tehát nem más, mint a globális munkamegosztás lehetséges újraformálódása. A jelenlegi trendek azt mutatják, hogy a termelő tevékenység mind nagyobb része hagyja el a fejlett centrum országokat, és helyeződik át a feltörekvőkbe, miközben a centrum országokban a szolgáltatások válnak a legfontosabbakká. Tény és való, hogy napjainkban egyre többet cikkeznek arról, hogy a fejlett világnak újra kell gondolnia iparpolitikáját, újra ipari termelésre kellene helyeznie a hangsúlyt. Ez az ipari termelés azonban nem a klasszikus ipari termelés kellene, hogy legyen, véleményem szerint. A fejlett országoknak innovációs és technológiai fölényüket kihasználva a high-tech termelés megtartására kellene fókuszálnia. Vagyis a munkaalapú gazdaság igenis fontos gondolat, azonban az, hogy milyen munkát is végez ez a társadalom már koránt sem az: és ami egy új, innovációs munkatársadalomban különleges, az az, hogy valószínűleg itt a termelés támogatása, a nem termelő, hanem szolgáltató munka ugyanolyan fontos lesz. Illetve az ezeket a munkásokat képező oktatási rendszer.

Vigvári Gábor
egyetemi tanársegéd, Budapesti Corvinus Egyetem, Közgazdaságtudományi Kar, Világgazdasági Tanszék