A közoktatás átszervezésével kapcsolatban pedig a szakszervezetek aktivizálódnak – igaz, közöttük a törésvonalak is egyre jobban láthatók, ahogy a felsőoktatási hallgatókat képviselő szervezetek közt is. Emellett az utóbbi napokban a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ körüli történések is borzolják a kedélyeket. Az új intézmény a tanári fizetéseket a megszokottnál később utalta. Ráadásul a KLIK (vagy ahogy egyre többen emlegetik: a Klebi) emberei használatban levő bútorokat és számítógépeket foglalnak le számos iskolában. Aligha tévedünk, ha mindezek alapján a magyar oktatás aktuális feszültségei mögött meghúzódó súlyos problémákat is érzékelni véljük.

Márpedig a közgazdaságtan művelői és gyakorlói számára legalább már fél évszázada, Theodore Schultz és a Nobel-díjas Gary Becker hatvanas évek eleji úttörő munkái óta világos, hogy az oktatás és képzés, a beruházás az emberi tőkébe kiemelt tényezője a gazdasági fejlődésnek. Mi több, az utolsó évtizedek empirikus vizsgálatai arra mutatnak rá, hogy a gazdasági fejlettség bizonyos szintjét elérve a humántőkében tapasztalható különbségek magyarázzák elsősorban az országok közötti jövedelmi eltéréseket.

Magyarországon sokáig a közbeszéd része volt az a hiedelem, amely szerint a magyar munkaerő jellemzően képzett – és sokan éppen országunk humántőke-állományát tekintették a magyar gazdasági felzárkózás zálogának. Az oktatási rendszerek minőségét vizsgáló különböző nemzetközi teszteredmények nyomán ma már persze mindenki számára világos, hogy oktatási, képzési rendszerünkben alapvető problémák vannak. Az egyik legszembeötlőbb ezek közül az, hogy a szegény családokból jövő gyerekek iskolai pályafutási esélyei igen rosszak. Ezzel oktatási rendszerünk valójában nem csökkenti, sokkal inkább bebetonozza a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ez annál is inkább érvényes, mivel a magyar munkaerőpiac szélsőségesen differenciál a képzettség szerint, ha úgy tetszik, bünteti a képzetleneket. Aki iskoláskorában nem szerez legalább érettségit, nagy valószínűséggel később sem tudja pótolni tudásbeli hiányosságait. Nemcsak a konkrét tudása, hanem a tanulási képessége is hiányzik majd. Arról nem is beszélve, hogy az érettségivel nem rendelkezők jellemzően gyenge olvasási, szövegértési képességei önmagukban komoly korlátot jelentenek. Hiá-ba szerez valaki egy adott pillanatban jónak, piac-képesnek látszó szakmát, munkahelyének bármilyen külső okból történő megszűnésekor csak irdatlan nehézségek árán tudja átképezni magát. Már ha egyáltalán esélyt kap erre.

Azt is látnunk kell, hogy bizonyos felsőoktatási intézményeket nem azért tart viszonylag piac-képesnek a magyar munkaerőpiac, mert valóban minőségi képzést adnak, hanem inkább azért, mert minden gyengeségük ellenére részben pótolják azokat a hiányosságokat, amelyeket a közoktatásból kikerülő diákok hoznak magukkal. Mindenekelőtt a nyelvtudás, bizonyos prezentációs készségek, illetve a problémaorientált, nyitott, gondolkodó attitűd említendő ezek sorában. Ha majd közoktatási rendszerünk olyan állampolgárokat bocsát ki, akik rendelkeznek eme – a mai munkaadók által tipikusan elvárt – készségekkel, akkor ezek a felsőfokú intézmények valóban piac-képtelenek lehetnek, már ha meg nem változnak addig.

A problémák eddigi felsorolásából is látható, hogy a magyar oktatási rendszer alapvető változásokra szorul, és ez a köz- és a felsőoktatásra is igaz, de kiterjeszthető a szak- és a felnőttképzésre, az úgynevezett élethosszig tartó tanulásra is. Ehhez azonban nyilvánvalóan nem kevesebb, hanem több anyagi erőforrás szükséges. Van erre jó példa, és nem csak a fejlett nyugat-európai államok között. Az átalakuló országok egyik sikertörténetét Észtország tudja felmutatni, ahol a legválságosabb időkben is relatíve sok pénzt fordítottak az oktatásra. Az erőforrás-szűkítő, a képzés költségeit közvetlenül vagy közvetve egyre nagyobb mértékben a családokra terhelő hazai megoldási kísérletek nem sok jóval kecsegtetnek. Hatásuk inkább az lehet, hogy képzett és motivált fiatalok tömegei hagyják el az országot, ez a magyar humántőkét tovább gyengítheti. Ez esetben pedig a felzárkózási perspektívák ismét a bizonytalan távoli jövőbe kerülnek.

A szerző közgazdász