Azt hiszem, hogy a devizaháború abban az értelemben már beindult, hogy a nagy jegybankok a monetáris kondíciók lazítását értékpapír vásárlással elősegítő tevékenysége alacsonyan tartja az állampapír- és ezen keresztül minden egyéb eszköz hozamát. Teszik ezt annak érdekében, hogy elinflálják az (állam)adósságot és ezen keresztül az adott devizát is. Az erre való hivatkozások ellenére ez nincs igazán nagy hatással a reálgazdaságra, vagyis például a termelésre, a munkahelyekre vagy a beruházásokra.

Lehetnek politikai hatásai is a jegybankok tevékenységének?

A Nagy Gazdasági Válságban azok az országok jártak jól, amelyek előbb tértek le az aranystandardról, mert ezeknél hamarabb és robusztusabb mértékben indult meg a termelés növekedése. Az utolsó csepp vérükig kitartók, mint például Németország, súlyos recesszióban töltötték a harmincas évek első felét. Ez, mint ma már tudjuk, alapvetően hozzájárult a nemzeti szocializmus és a fasizmus megerősödéséhez, valamint a II. világháború kitöréséhez. Vagyis messze többről, mint közgazdasági kérdésről beszélünk a devizaárfolyamok és a gazdaságok relatív konjunkturális helyzete kapcsán. Főleg ha ehhez hozzáadjuk a szegényebb országokba exportált infláció gazdasági-társadalmi hatásait. Ilyen volt például az arab tavasz, ami az idén már arab tél lett. Ennek a folyamatnak még nagyon kemény következményei lesznek a következő években a világ stabilitására.

Úgy tűnik elcsitultak az európai adósságválsággal kapcsolatos befektetői aggodalmak. Valóban béke van, vagy csak átmeneti a fegyverszünet?

Az eurózóna gazdasága recesszióban van, ráadásul a napokban publikált adatok szerint a helyzet rosszabb, mint azt az aggodalmaiktól megszabadított befektetők gondolták. Mario Draghi, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke jól blöffölt tavaly nyáron, amikor bejelentette, hogy bármit megtesz az euró védelmében. A befektetők pedig elég naiv módon elhitték, hogy ez így is van. Sajnos ez az igazságnak csak egy része. Az ECB technikailag valóban bármennyi eurót nyomtathat és ebből bármennyi eurózóna tagországi állampapírt vehet. De ettől, mint az Egyesült Államok esetében is látjuk még nem oldódnak meg a problémák, csupán csak eltolódnak a jövőbe.

Németország hevesen ellenezte az EKB kötvényvásárlási programját.

A német döntéshozók nem támogatják az inflálást, ami részben érthető, hiszen ők jól elvannak 1,3-1,4 közötti euró-dollár árfolyammal. Ez persze változik, ahogy a dollár-jen keresztárfolyam a 100 felé halad, csak éppen a déli országoknak minden 1 centnyi euró erősséget megszorításokkal és alapvetően reálbércsökkenéssel kell kigazdálkodni, miközben adósságcsapdában vergődnek. Vagyis valószínűleg a németek jobban tennék, ha engednék, sőt ha kell, elősegítenék az euró gyengülését. Ez azért lenne hasznos, mert a déli országok megszorításainak egy részét, vagyis a béralkalmazkodást részben az euró gyengülése helyettesítené. Ennek persze feltétele lenne az, hogy a déli országok tartsák be a vállalt makrogazdasági kiigazító lépéseket. A probléma, amiről az imént is beszéltem az, hogy mindenki le szeretné értékelni a devizáját, és ha ebben nincs valami egyeztetés, akkor a helyzet elég kaotikus lesz.

További részletek a Figyelő 8-dik számában.