Ma már egyre többen felismerik az emberiség által előidézett klímaváltozás veszélyét és lehetséges következményeit. Eközben a világgazdaság bővülésével párhuzamosan nő a káros üvegházhatású gázok (szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid) kibocsátása, ami felgyorsítja a globális felmelegedést.

A legveszedelmesebb üvegházhatású gáz kétségkívül a szén-dioxid. A legtöbb CO2 a fosszilis energiahordozók elégetésekor termelődik, és globális mennyisége a világgazdaság élénkülésével veszélyes mértékben nő. Ennek következtében a levegő szén-dioxid tartalma nemsokára elérheti a végzetes mennyiséget.

A korábbi kísérletek dacára mindeddig nem sikerült lényeges eredményt elérni az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésében. A feltörekvő országok (élükön Kínával) ugrásszerű gazdasági növekedése jelentős mértékben a szén felhasználásra épül, ami miatt az elmúlt néhány évben az egyébként sem elenyésző CO2-emisszió még magasabbra ugrott. A legnagyobb kihívást az okozza, hogy a fosszilis energiahordozók túlságosan beágyazódtak a világgazdasági folyamatokba. Felmerül tehát a kérdés: létezhet-e egyáltalán növekedés, ha drasztikusan visszavágjuk a szén-dioxid-kibocsátást?

Alapvetően két megoldás lehetséges, bár még egyik sem terjedt el széles körben. Az első a megújuló energiaforrásokra (szélenergiára, napenergiára) való kollektív áttérés. A másik az úgynevezett szénbefogás és -tárolás (carbon capture and sequestration, CCS) technológiája, amelynek lényege, hogy a kibocsátáskor összegyűjtik a szén-dioxidot, és a föld alatt elzárják. Utóbbi megoldás kivitelezése még további kutatást és fejlesztést igényel, így óriási ráfordítás szükséges ahhoz, hogy a mindennapi életben is alkalmazható legyen.

A legnagyobb ellenfelünk azonban az idő. Az új klímastratégiát már az évszázad közepére teljes mértékben meg kellene valósítani, méghozzá úgy, hogy nemcsak az erőművek, gyárak, és kereskedelmi épületek, hanem a háztartások is átálljanak az új technológiára.

Európa már eddig is komoly erőfeszítéseket tett az emisszió visszaszorítására. Kibocsátás-kereskedelmi rendszerének értelmében az összes ipari CO2-kibocsátónak tonnánként külön engedélyt (kvótát) kell szereznie az emisszióra. Ezeket a kvótákat tulajdonosuk szabadon értékesítheti a piacon. A vállalatoknak érdekükben áll csökkenteni a CO2-kibocsátást, hiszen a megmaradt kvóták eladásából profitra tehetnek szert.

A kvótakereskedelmi piac forgalma azonban az európai gazdasági teljesítménnyel együtt esett vissza az elmúlt években. A vállalatoknak az eladható kvóták óriási árzuhanása miatt már nem éri meg visszanyesni szén-dioxid-kibocsátásukat.

A kvótakereskedelem helyett Jeffrey D. Sachs újszerű megoldást kínál a fennálló problémákra. Javaslata szerint a CO2-kibocsátást az egész világon adóval kellene terhelni, amelynek összege fokozatosan emelkedne. Az adóból befolyó pénz egy részét szubvenció formájában megújuló energiaforrásokra, illetve a már említett CCS technológia fejlesztésére lehetne fordítani. Így a megadóztatott szén-dioxid-kibocsátás fokozatosan visszaszorulna, miközben az új technológiák költségigénye is folyamatosan csökkenne.

Jeffrey D. Sachs szerint egy ilyen hosszú távú és kiszámítható adó- és szubvenciós rendszerrel legyőzhetjük a globális klímaváltozást, viszont ha nem teszünk komoly lépéseket, hamarosan súlyos klímaválsággal kell szembenéznünk.

Jeffrey D. Sachs professzor a Kolumbia Egyetem (USA) The Earth Institute intézetének igazgatója, szakterülete a fenntartható fejlődés.