A világ két meghatározó gazdasági centruma között eddig kötött kereskedelmi egyezmények többnyire politikai indíttatásúak voltak. Céljuk az volt, hogy enyhítsék a német és az angol félelmeket, amelyek szerint a hidegháború befejeztével megszakad az együttműködés az USA és az öreg kontinens között, sőt akár a NATO is felbomolhat.

A hidegháborús retorika manapság ismét divatossá vált. A fő ellenség azonban nem a Szovjetunió és a kommunista államok, hanem a feltörekvő, úgynevezett BRIC országok, Brazília, India és Kína, de főleg Kína. Tartani azonban immár nem a katonai, hanem a gazdasági fenyegetéstől kell. A BRIC országok összesített GDP-je meghaladja az EU és az Egyesült Államok együtt számolt bruttó hazai termékét. Folyó áron számolva a kínai GDP 2030-ra a világon a legnagyobbá válik.

Egyértelmű, hogy az egyeztetések és tárgyalások célja nem egyféle transzatlanti közös piac létrehozása. A valóban történelmi jelentőségű dolog ez lenne, ám az eltérő gazdasági berendezkedésű térségek miatt annyiféle szabályozást kellene harmonizálni, amire vajmi kevés esély mutatkozik. Így gyakorlati oldalról kell megközelíteni a kérdést, és azokat a korlátokat kell megkeresni és lebontani, amelyek valóban a realitások talaján maradva segítik a versenyt a BRIC országokkal. A mezőgazdasági kérdések például fel sem kerültek a napirendre, hisz ezek az EU-ban és az Egyesült Államokban is a politikailag leginkább érzékeny területnek számítanak.

A majdan megkötendő szabad kereskedelmi egyezmény célja az is, hogy nyomást gyakoroljon a feltörekvő országokra. Rákényszerítse például Indiát és Kínát, hogy ismét erőre kapjon a WTO, a Világkereskedelmi Szervezet, amelynek intézményi keretében lehetne tárgyalni például az ázsiai piacot védő vámok lebontásáról.

Obama-fi gurás autó tart a Super Bowl felé. Passzív zseni

Egy ausztrál lap kolumnistája szerint az európai–amerikai kezdeményezés véget vethet Ázsia évszázadának, csaknem egy évtizeddel azt követően, hogy az egyáltalán elkezdődött. Számos elemző gondolja úgy ugyanis, hogy a 21. század a feltörekvő országok, főleg Kína korszaka lehet. A magam részéről ilyen hatásokban én nem reménykednék. Ha lesz egyezmény, s az nem pusztán egy aláírási ceremóniát jelent majd Brüsszelben és Washingtonban, a legtöbb, amit el lehet érni, annyi lesz, hogy a végét jelzi a jelenlegi multilaterális kereskedelmi szisztémának. A WTO és elődje, a GATT két pilléren nyugodott. Az egyik a kereskedelem liberalizációja volt, a másik pedig a szabályozás. Ez utóbbi tényezőt a tagállamok gyakran figyelmen kívül hagyták. Az első tényező, a liberalizáció napjainkban egyre inkább veszít a súlyából, lévén a kétoldalú megállapodások egyre nagyobb térnyerése figyelhető meg.

Ezek közül is a legnagyobb lenne az európai–amerikai szabad kereskedelmi megállapodás. Ha ezt megkötik, akkor valószínűtlenné válik, hogy a WTO által meghatározott multilaterális kereskedelmi rendszer képes lenne megőrizni erejét és befolyását. A Világkereskedelmi Szervezet nyilvánvalóan nem szűnne meg, nem tűnne el, ez általában nem jellemző a nemzetközi szervezetekre. Viszont valami olyasmivé válna, mint a többi genfi székhelyű hasonló intézmény. Mint például az ILO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet. Egy hellyé, amelynek ablakából gyönyörű kilátás nyílik a Genfi-tóra, és ahol a tagállamok miniszterei évente egyszer továbbra is megtartanák szép beszédeiket. De ahol érdemi döntések nem születnek többé.

A szerző a befolyásos brüsszeli Brueghel Intézet kutatója, az Európai Bizottság elnökének korábbi tanácsadója