A rendszerváltás előtti vámmentes bálásruha-bizniszből kifejlődött klasszikus kilós turkálók már évek óta csöndes, de gyilkos árversenyt diktálnak a hazai ruházati kiskereskedelemben. Keményebbet, mint az élelmiszer-napicikkek piacán a boltosok körében rettegett diszkontok. Olykor még az árbajnok kínai boltokat is megelőzve, a használtruha-üzletág képes volt elpusztítani a butikok, önálló divatáru üzletek maradékát.

A válság pedig felerősített egy új jelenséget: a kilós turiknál valamivel színvonalasabb second hand shopok a külvárosból a centrumba költöznek, s immár a győzelem esélyével veszik fel a harcot a plázákban egyes nemzetközi láncok márkaszaküzleteivel is. Jól mutatja a boomot, hogy a főváros egykori fő bevásárló útvonalán, a Rákóczi úton a Keleti pályaudvartól az Urániáig nyolc turkáló működik. Kortünet az is, hogy a városban több helyen találkozhatunk a használtruha-lánc akár óriásplakát méretű hirdetéseivel: „Háda, az én stílusom".

Azt a társadalomöltöztető szerepet, amelyet a nyolcvanas években a divatra kicsit is éhes vevőkörnek a butikok, a kilencvenes évek habzsolásában pedig a hipermarketek és a német, skandináv üzletláncok láttak el, az ezredforduló után egyre inkább a használtruha-boltok töltik be. A pénztárcájára egyre érzékenyebb átlag magyar vásárló sok mindent megtalálhat a turkálókban, illetve a válogatott „egyedi áras" vagy „vállfás" használtruha boltokban, ami számára fontos, kis rutinnal a márkaszaküzletekben árainak harmadáért, negyedéért vásárolhat. Jellemző példa, hogy miközben egyazon neves nyugati márka télikabátja újonnan több tízezer forint, fél-egy szezonnal később a turkálóban 4000. Bővebben az eheti Figyelőben...