Mindez tulajdonképpen lényegtelenné teszi az ügy szempontjából, mely párt diadalmaskodik 2014-ben. A mindenkori kormánynak ugyanis egyre inkább azon lesz érdemes elgondolkodnia, hogy a nyert választások után miből finanszírozzák a rezsicsökkentést, jobb esetben szinten tartását. Amennyiben a stratégiaalkotók komolyan veszik a lakosság rezsiterhelésének mérséklését, érdemes egy hosszú távú, koherens programot alkotni. Ellenkező esetben az infrastruktúra és az ellátásbiztonság szenvedi meg mindezt, és ennek következményei nagyságrendekkel nagyobb kárt okoznának, mint amennyit megspórolunk az alacsonyabb díjakon.

A Magyarország alatt rejlő szénhidrogénvagyonnak komoly szerepe lehet a jövőben mind a rezsiterhek mérséklésében, mind az energiaimport-függőségünk csökkentésében, végső soron pedig éppen az ebből fakadó egyensúlytalanság mérséklésében, aminek egyik kifejező példája az államadósság egyre inkább szorító abroncsa.

A lábunk alatt rejlő szénhidrogénvagyonból jelenleg a földgáz a legszámottevőbb. Ám a magyar földgázmezők ma már csupán a napi gázigény 10–18 százalékát képesek biztosítani. Bár a fogyasztásban az elmúlt 5 év során drámai visszaesés következett be (a 2006-os 14 milliárd köbméterről tavalyra 10 milliárdra), így is elemi érdek, hogy minden lehetséges eszközzel serkentsék az importkitettséget mérséklő és a hazai gáztermelést növelő befektetéseket. Ennek ellentmondani látszik, hogy a Magyarországon tevékenykedő szénhidrogén-kutató vállalatok lassan három éve nem tudnak új kutatási területekre lépni, mivel a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal (MBFH) 2010 októberétől az ország teljes területét szénhidrogén-kutatási szempontból zárttá nyilvánította.

Mindezt azzal a céllal, hogy a későbbiekben olyan koncessziós eljárás keretében hirdessen meg területeket, amely az állam (végső soron a köz) érdekeit határozottabban próbálja figyelembe venni, a korábbi – liberálisnak mondott – „kutatási jogadományozási” gyakorlattal szemben. A 2011-ben elfogadott Nemzeti energiastratégia 2030 mindenesetre még azt állapítja meg: „Egyelőre nem mondhatunk le a fosszilis energiahordozókról.” Egyidejűleg számba veszi a jelenleg ismert, energiahordozóként felhasználható ásványi nyersanyagvagyonok mértékét, és a legjelentősebb kitermelhető készleteket a földgázzal azonosítja. Az MBFH nyilvántartása alapján 3563 milliárd m3 a földtani gázvagyon, és ebből 2393 milliárd m3 a kitermelhető készlet.

Figyelembe véve, hogy Magyarország 75 éves szénhidrogén-történelme során eddig nagyjából 210 milliárd m3 földgázt termeltek ki, ez igen nagy számnak mondható. A stratégia azonban azt is megállapítja, hogy „…ezzel az előfordulással kapcsolatban még nincs technológiai megoldás a kitermelésre”. Ugyanis ennek a vagyonnak a döntő része (97,6 százaléka) a Makói-árok kutatása során publikussá vált, nem hagyományos földgáz szakmai körökben egyelőre erősen vitatott vagyonbecslése alapján került be a hazai nyilvántartásba. Hagyományos földgázból 56,6 milliárd m3 áll rendelkezésre, ami a fogyasztást és az aktuális termelést alapul véve még 21 évre elég, erősen csökkenő ütemben. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy – további kutatások hiányában – 5-7 éven belül jelentéktelenné válhat a hazai, jelenleg a fogyasztás ötödét kitevő földgázkitermelés.

A kőolaj és földgáz kutatása igen tőkeigényes és rendkívül kockázatos tevékenység. A legnagyobb rizikót a befektetők számára a tényleges találati siker jelenti. Egy-egy hazai kutatófúrás költsége jelentősen meghaladja az 1-1,5 milliárd forintot is, miközben a sikeres találat valószínűsége átlagosan 20–30 százalék közé tehető. Megfordítva, 70–80 százalék a valószínűsége annak, hogy a ráfordított költség kidobott pénz lesz. A magas pénzügyi kockázat miatt inkább csak azokban az országokban játszik az állam komoly befektetői szerepet a szénhidrogén-kitermelésben és -kutatásban, ahol a találati valószínűség igen magas. Jellemzően azokban a nagy olajprovinciákban (Arab-félsziget, Dél-Amerika, afrikai országok stb.) alakultak ki nemzeti olajvállalatok, amely országok bevételeinek döntő hányadát a kőolajból és a földgázból teremtik elő.

A hazai szénhidrogén-kutatás akkor kapott újabb lendületet, amikor a kilencvenes évek második felében egyre több, nemzetközi tapasztalattal rendelkező szakmai és pénzügyi befektető jelent meg, amelyek új módszerekkel, kockáztatható pénzügyi forrásokkal élénkítették az addigra már igencsak csökkenő hazai kőolaj- és földgázkutatás, illetve -termelés piacát. Természetesen a korábbi állami monopóliumból átalakult Mol kutatási dominanciája továbbra is fennmaradt, az országot lefedő kitermelési infrastruktúrája révén pedig szinte egyedüli gáztermelő volt a piacon. Ám egyre több – leginkább angolszász hátterű – vállalkozás folytatott sikeres kutatásokat az országban.

A legnagyobb sikereket a Magyar Horizont Energia Kft. érte el, amely nemcsak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy sikeresen kutatott korábban már „elhagyott” területeken, hanem gyümölcsöző együttműködést alakított ki a Mollal is mind a kutatás, mind a kitermelés területén. A legnagyobb publicitást viszont a Falcon kanadai cég magyar leányvállalata, a TXM Kft. érte el a Makói-árokban lévő és már korábban is ismert, nem hagyományos szénhidrogén-előfordulás újbóli kutatására fordított több százmillió dolláros beruházásával.

Egy kutatással foglalkozó vállalat számára a lehető legrosszabb szituáció az, amikor nem tud, nincs lehetősége kutatni. Ezt a bizonytalanságot okozta a szénhidrogén-kutatási területek zárttá tétele, ami nem csupán a külföldi befektetőkre, de a Molra is erősen negatív hatást gyakorol. A 90-es években kiadott kutatási jogadományok érvényessége a törvény által engedélyezett maximális hosszabbítási lehetőségek kifutásával ugyanis sorban lejár, nincs új terület, ahol szénhidrogén után kutassanak.

Komoly pénzügyi és szakmai kockázatot jelent a szénhidrogén-kutatásban érdekelt, befektetésre képes, közismerten magas kutatási kockázatot vállalni tudó társaságok számára, ha engedélyeik lejárnak, és területeik egy részét vissza kell adniuk, ám közben új területekhez nem tudnak hozzáférni. Kutatási portfóliójuk beszűkül, a méretgazdaságossági szint alá csökken, elmaradnak az új felfedezések, illetve a kutatások szervizvállalatai (fúró, geofizikai, geológiai modellező vállalatok és a körülöttük kiépült háttércégek) munka nélkül maradnak, vagyis az iparág elsorvad.

A szénhidrogén-bányászatban a beruházások, költségek és eszközök értéke, a kockázatvállalás mértéke kiemelkedően magas, a hozzáértő és ma már nyelveket is kiválóan beszélő szakemberek elvándorlása rendkívül erős, így a szektor esetleges leépülésének visszafordítása rendkívül nehéz és hosszú időt felemésztő lehet, ahogyan azt a hagyományos szénbányászatban is tapasztalhattuk az elmúlt két évtizedben.

Az engedélyeztetési moratórium mellett további probléma a hazai környezetvédelmi reguláció. Jelenleg több olaj- és gázkutatásban érdekelt vállalat küzd a környezetvédelmi hatóságokkal, hogy engedélyhez juthassanak. Miközben a kormány deklarált célja, hogy koncessziós eljárások keretében értékesítse a további kutatásra és termelésre érdemes lelőhelyeket, ezzel megközelítőleg egymilliárd euró külföldi működőtőke-beáramlást generálva a következő 5-7 évre, addig több, licenccel rendelkező hazai cég kutatásai megakadtak, mert környezetvédelmi hatósági oldalról akadályokba ütköztek – az esetek többségében nem szakmai szempontok miatt.

Mintha a kormány egyik keze nem tudná, mit csinál a másik, és egymás ellen dolgoznak. Azon túl, hogy már üzemelő projekteket lehetetlenít el a hatóság, egyben esélytelenné teszi a koncessziós eljárás sikerességét is, ugyanis ha Magyarországon problémás korrekt módon, időben engedélyhez jutni kutatás és termelés céljából, akkor már lasszóval sem lehet fogni potenciális befektetőket. A környezetvédelmi hatóság az elmúlt három évben komoly forráselvonásokat szenvedett el, ezzel az ellenőrzésekre fordítható szakemberállomány drasztikusan megcsappant. Így vélhetően a „megelőző csapás” taktikáját alkalmazza: inkább tilt, semmint ellenőrizne, ugyanis utóbbira vélhetően nincs kerete.

A tét pedig nagy: az elmúlt tíz évben megközelítőleg egymilliárd euró tőke áramlott be Magyarországra szénhidrogén-kutatási projektekbe; ha hozzászámítjuk a Mol portfólióját is, akkor ez az összeg akár ennek a dupláját is kiteszi. A koncessziós eljárásból – annak azonnali bevételén túl – további, ugyanekkora mértékű közvetlen befektetések érkezhetnek 2020-ig. Amennyiben pedig a Mol újra tudja aktivizálni a hazai kutatás-termelési portfólióját, ez az összeg elérheti akár az 500 milliárd forintot is az évtized végéig. Ebből 250 milliárd forint a büdzsét gazdagítaná bányajáradék, adók és további tucatnyi közvetett befizetés útján (szakmai hüvelykujjszabály, hogy minden olajiparba fektetett külföldi forintból 53 fillér az államháztartást gazdagítja).

Emellett a mostani gázkitermelést akár a duplájára is lehet növelni, ami további energiahatékonysági projektekkel karöltve az évtized végére a hazai gázigény felét is fedezhetné. Ezzel szemben, ha ellehetetlenül a hazai szénhidrogén-bányászat, ezen az összegszerű veszteségen túl 2020-ra elfelejthetjük a magyar olajkitermelést, és a gázkitermelés is a mostani töredékére, a gázigény szempontjából jelentéktelenné zsugorodik. Végül nem mellékes tényező, hogy az említett befektetések nem állami pénzből valósulnak meg, hanem a kutatócégek saját szakállukra vállalják a rendkívül magas, 70 százalék feletti kockázatot.

Magyarországon az energiaellátás szempontjából marginális projektek lényegesen nagyobb figyelmet kapnak manapság, mint a felvázolt problémakör. Jelenleg az a helyzet, hogy Magyarországon évente két számjegyű százalékos mértékben zsugorodik az olaj- és gázkitermelés, és ha nem teszünk ez ellen, akkor a rezsicsökkentést övező kérdőjel még nagyobbra nőhet: hogyan lesz képes bármely kormány is fenntartani a lakosság számára szociális transzferként nyújtott rezsimérséklést hazai kitermelés nélkül? Hogyan számolunk el azzal, ha a földgázimport az évtized végére eléri a 100 százalékot? Két dologra kell ügyelni: hagyni kell a piacot, hogy tegye a dolgát, a reguláció pedig betartasson és ne betartson.

Holoda Attila nemrég leköszönt energetikai helyettes államtitkár, Jenei András a Méltányosság Politikaelemző Központ energetikai szakírója