Vasárnap Olaszországban Enrico Letta új kormányt alakított. Az olasz Polgári Demokrata Párt (PD) megfontolt vezére olyan nagykoalíciót hívott életre, melyre még nem volt példa az ország történetében az 1947-es alkotmány elfogadása óta. Az elemzők máris a statisztikai különlegességek bűvöletében élnek. Rávilágítottak például arra, hogy korösszetételét tekintve ez a legfiatalabb kabinet az olasz történelemben, emellett a miniszteri pozíciók egyharmadát nők töltik be. Ugyancsak egyedülálló a kormány abban a tekintetben, hogy az integrációért felelős tárcát egy színes bőrű hölgy vezeti. Bár az újítás látszatát igyekeznek kelteni, valójában Olaszország jelenlegi kínos helyzetét jól jellemzi A párduc című regény (a mű szerzője Giuseppe Tomasi Di Lampedusa) elhíresült mondata: ha az olaszok a jelenlegi körülmények között szeretnének élni, akkor gyökeres változtatásokra lesz szükség!

A megújulásra rányomja a bélyegét számos „régi bútordarab" is, köztük az újraválasztott Napolitano köztársasági elnök. Az immáron második ciklusát töltő 80 éves vezető a PD sikertelen köztársasági elnökjelölése után, többek között Berlusconi kérlelésének hatására vállalta az újabb 7 éves ciklust. Berlusconi lemondása után ő nevezte ki Mario Montit, akinek feladata a lassan kezelhetetlen szintre dagadó olasz hitelválság megfékezése volt. A köztársasági elnök immáron a nemzeti szükséghelyzet hősének képében tetszeleg. Nem ez volt élete első pálfordulása. A fasizmus összeomlása után belépett az Olasz Kommunista Pártba és mindvégig erős támogatója volt a kereszténydemokraták és a kommunisták közötti „történelmi kiegyezésnek". Napjainkban az elsődleges gazdaságpolitikai cél természetesen a gazdasági válság leküzdése és a politikai zűrzavar helyreállítása, de amennyire végzetes ötletnek bizonyult a bal- és jobboldal kompromisszuma a maga idejében, annyira átlátszó csíny ez ma a politikai osztály széleskörű megvetésének elkerülése érdekében.

Beppe Grillo „5 csillag mozgalmát" a hatalomra valós fenyegetésnek tartja a köztársasági elnök, így inkább egy hallgatólagos jobb-bal együttműködés megszilárdításán fáradozott, hogy stabilizálja a Monti megszorító intézkedéseihez szükséges politikai támaszt. Ennek kapcsán Berlusconi is váratlanul a „kisebbik ördög" szerepében találta magát, noha sok PD szavazó szemében a Napolitano által kialakított helyzet valójában az ördöggel kötött paktum.

Az új kormány semmiben sem mutatkozik jobbnak a korábbiaknál. Sokak pusztán abban reménykednek, hogy ez a kabinet már az utolsó darabja annak a politikai garnitúrának, amelyik képtelen Olaszország számára egy általánosan elfogadható válságkezelő programot felvázolni. Saccomanni gazdasági miniszter úgy véli, hogy a befektetői bizalom helyreállítása a kulcs, mert ez segítségére lesz a beruházásoknak, és a társadalom szegény rétegeinek is képes javítani a helyzetén. Arra viszont, hogy a szociális problémák mikor érik el a görög szintet, senki sem tud válaszolni.

A most felállt kormány életképességéről is nehéz nyilatkozni. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy tétlensége Berlusconi és Grillo malmára hajtja a vizet. Olaszország a végletekig feszült és ideges. Jól mutatja ezt a beiktatási ceremónia idején történt incidens is, mikor két - az elnöki rezidenciát biztosító - rendőrt lőttek le. Az olaszok egyedüli reménye azokban a mozgalmakban lehet, akik képesek csillapítni a feszültséget és hajlandók a közjóért és a közérdekért szemben szállni a hatalomhoz elkeseredetten ragaszkodó erőkkel szemben.

Alberto Toscano szociológiát tanít a University of London, Goldsmiths Campusán. A Fanatism: The Uses of an Idea című könyv szerzője, továbbá a Historical Materialism folyóirat szerkesztője.