A 2009-es élénkítő csomaggal együtt a fiskális politika az első évben még nagy mértékben hozzájárult a növekedéshez, utána azonban megtört a lendület. A történelmi előzmények alapján váratlanul a második évtől kezdve már fékezte a gazdasági teljesítményt, ráadásul egyre nagyobb mértékben. Az elméleti kérdés az, hogy milyen érvek miatt mozdult el a fiskális politika ebbe az irányba, a magas munkanélküliség és a termelékenységbeli visszaesés dacára.

Közgazdász berkekben konszenzus alakult ki még a válság előtt azzal kapcsolatban, hogy a monetáris politika önmagában is elég ahhoz, hogy stabilizálja az összkeresletet, és növekedési pályán tartsa a gazdaságot. Ez alapján a megszokott körülmények között a kontraciklikus fiskális politikát feleslegesnek bélyegezték. Károsnak és pazarlónak tartották a lassú kongresszusi döntéshozatalt, melyekben a politikai érdekeket látták tükröződni, nem pedig a szakmai ár-érték elemzéseket.

A közgazdászok többsége arról is meg volt győződve, hogy a fiskális változtatások gyakorlatilag semmilyen hatással nem lesznek az összkeresletre, vagy az outputra - ezen kijelentésüket többnyire a „normális" gazdasági körülmények közt végzett megfigyeléseikre alapozták.

Az új környezet azonban nem produkálta a modellekben elképzelt világot. Az output és a részvények értéke minden eddiginél gyorsabban csökkent, a munkanélküliek aránya pedig rekordsebességgel emelkedett. Egyértelművé vált, hogy rövidtávon a monetáris politika elégtelen a stabilizációhoz, így a tanácsadókra hallgatva a kongresszus megszavazta Obama 2011-ig tartó élénkítő csomagját.

Alábecsülték azonban a válság mértékét, így a kilábalási folyamat nem zárult le 2011-ig. Obama ezért újabb stimulust szeretett volna elfogadtatni, a kongresszus azonban leszavazta az elnököt. Ebben a szituációban a politikai vezetés a fiskális restrikció irányába mozdult el: szigorú határokat szabtak a szabadon felhasználható kormányzati kiadásoknak, valamint növelték az adók mértékét. Az IMF szerint ezen intézkedések már idén 1,8 százalékos GDP csökkenést fognak eredményezni, pedig épp a növekedés beindítását várták tőlük.

A World Economic Outlook legújabb kiadásában az IMF elemzői a túl szigorú fiskális politika kockázataira figyelmeztetnek. Eközben egyre több európai gazdasági vezető és politikus is azzal érvel, hogy hosszabb távon ez a politika a legjobb esetben is csak stagnáláshoz vezethet.

A megoldás talán pont a fordítottja lenne annak, amit az USA jelenleg tesz: lazább költségvetés a jelenben, és hosszú távon megvalósítható, a lakosság számára is elviselhető program a költségvetési deficit csökkentésére.

Laura D'Andrea Tyson a University of California, Berkeley professzora. Bill Clinton elnöksége alatt a Közgazdasági Tanácsadók Tanácsának elnöknője.