Nem fővárosi étel ez, soha nem is volt az. Pedig a halászlé olyannyira nevezetes, hogy még egy kocsmatípus is formálódott köré, a „halászcsárda". Ezek az Alföldön született betérők amúgy a településektől inkább távol épültek, ahol a hatóság utált emberei ritkábban jártak. Virágzott is ez a preromkocsmai műfaj, sőt már éppen lefelé hanyatlott, mikor a halászlé a szakácskönyvekbe is beköltözött. Akkoriban, bő száz esztendeje, Dunafüred még dús legelőjű hely volt, egy hercig marhaistállóval. Az említett objektum metamorfózisában a kedves marhalakból lakóépület, a lakóépületből italmérés, az italmérésből szerény étterem lett, amit aztán alighogy kitalálták, már államosították is. A csárda a dolgozó magyar nép tulajdonába került, majd szerződéses üzlet lett, abból pedig családi magántulajdon, s ezzel el is érkeztünk a mához.

Esik az őszi eső. A nyári estén még hívogató, diófás kert helyett marad a klasszikus csárdabelső. A terem két szélén asztalok sorakoznak, fatáblákkal elválasztott bokszokba rendezve. A bokszok ülőhelye szűkösnek hat, az is, de a teríték tiszta, és a csárdai harmóniát csak az olcsó evőeszközök törik meg.

Az érkező pincér kifogástalan, gyors, kiegyensúlyozott és barátságos. A ház rozé folyóborát rendeljük. Sok szót nem érdemel, de olcsó és hideg ásványvízzel már fogyasztható. Az étlap hosszú. A csárdának már csak ez a jellemzője, ahogy a bisztrónak meg nem. Maradunk a „halászcsárdában halat enni" gondolatnál, és hagymakarikákkal haltepertőt, pontyhalászlét, kétszemélyes haltálat, s halmentes kivételként túrógombócot rendelünk.

A hagymakarikák frissek, melegek, finomak, édesek, de a karikán a bunda inkább csak a technológia vázlata, olyannyira gyengén kivitelezett. Bezzeg a tepertő! Az ujjunkkal felcsippentett haltepertő emlékezetes, friss és meleg, és a hozzá illő foszlós fehér kenyér is már-már szinbádi nosztalgiákat ébreszt.

A pontyhalászlé, amiért jöttünk, fáradt küllemű, uszadékos, barna. A jó paprika élénkpirosságát erősen hiányoljuk. A lé íze azonban meggyőzően jobb, mint amit a látvány sejtetett, és a benne úszó filézett ponty is ízletes. A két személynek is elegendő, egyadagnyi halászlé után fatányéron hozzák a megsemmisítő hatású haltálat. Bágyadtan nézünk rá.

A tálon két szelet sós, „semi dry" afrikai harcsa, néhány ropogós, ám hasonlóan félszáraz rántott hal és féltucatnyi, Orly-tésztában sült, unalmas pontyszelet. (Ó, ropogós fish&chips, merre vagy?) Ez a tál az átgondolásra érdemes csárdai hagyományok beszédes példája. A köret sokszorosan túlméretezett, a bundákban a hal és a hal íze méltatlanul háttérbe szorul, s miközben a panírt, rizst és hasábburgonyát esszük, abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy halat eszünk. De nem.

Az elköltött vacsora utolsó fogása, a túrógombóc ismét felvidámít bennünket, s bár már jóllaktunk, jóízűen meg is esszük. Ketten egy adagot.

A százhalombattai (dunafüredi) Halászcsárdát elsősorban a nagy (köret) adagokat és a magyar konyha utóbbi fél évszázadának retróvonulatát kedvelőknek ajánljuk. Mindemellett ezen a helyen jó esélyünk van egy, az átlagosnál ízletesebb, ám kinézetében igen színtelen, friss halászlére is.

Pont: 5