Pedig a lényeg pár sorban is összefoglalható: az információszabadságról szóló törvény alapján közérdekűek a trafikpályázat adatai, de szerintük a koncessziós törvény felülírja ezeket a rendelkezéseket. Vagyis jogszerűen nem adják ki az adatokat.

A state capture (amikor az államot érdekcsoportok tartják fogságban) egyik sajátossága, hogy a kedvezményezett politikai és üzleti elit nem érzi: elegáns megoldásokra lenne szükség. A látszatot sem kell fenntartani, bátran vállalható, hogy a dohányiparban érdekelt haver megírja a törvényt, eltitkolható a kiválasztás mikéntje, és ha esetleg valaki problémázik, akkor csak jogszabályt kell módosítani, máris nem derül ki a mutyi. Mintha nem lenne napnál is világosabb, mi zajlik.

Az igazságügyi miniszter nem híve ennek a rendnek, ezért azt javasolta, hogy tegyen feljelentést, aki korrupciót tapasztal. Nem ő az első igazságügyi miniszter, aki ezt a megoldást ajánlja. De ez a felhívás nem korrekt. A mindenkori igazságügyi miniszter ugyanis nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem kell jogszabályt sérteni ahhoz, hogy a haverok trafikot kapjanak. Mert a rendszer, amiben ők vezető szerepet vállalnak, az így van kitalálva.

Az információszabadságról szóló törvény módosítása elég nagy port vert fel, de nem úgy tűnik, hogy ez zavarba hozná a kormánypárt döntéshozóit. A történet viszont jól jellemzi a rendszer működését, ezért érdemes további aspektusokat megvizsgálni.

Az előzőek alapján abszurdnak tűnik, de a módosítás akár sikertörténet is lehetett volna, mert lett volna mit változtatni, sőt! A most még hatályban lévő polgári törvénykönyv úgy rendelkezik, hogy nem lehet üzleti titokra hivatkozva megtagadni a közpénzek költésére vonatkozó közérdekű adatok kiadását. A 2014-ben hatályba lépő új Ptk. viszont már nem tartalmazza ezt a rendelkezést. Vagyis ha ez így marad, akkor 2014-től bárki, aki közpénzből gazdálkodik, megtagadhatja az adatkiadást, ha a pillanatnyi érdeke ezt kívánja. Elég csak arra hivatkozni, hogy ez üzleti titok. A törvény módosítása tehát nagyon is helyénvaló döntés, de a jogalkotó nem állt meg az üzleti titok szabályozásánál. Az összes további módosítás pedig egyenként is súlyosan korlátozza az információszabadságot, az összhatásuk pedig egyenesen dermesztő.

Itt van mindjárt a visszaélésszerű adatigénylések esete. A gyakorlatban az adatkezelő maga döntheti majd el, hogy melyik adatkérést teljesíti és melyiket nem. Ha úgy gondolja, ír majd egy egysoros formalevelet, amelyben közli, hogy neki túl sok munka a kért adatok összeállítása – és ennyi indok elég is lesz.  Ha ez a rendelkezés így tényleg életbe lép, többé nem érvényesül az az eddig alapvető jog, hogy bárki megtudhassa, mire is költik az adóját.

Az sem lesz nyilvánvaló, hogy megtudjuk, a politikusok és a közszereplők mennyit keresnek és hogyan élnek. Ezek eddig ugyanis közérdekből nyilvános adatok voltak, a törvénymódosítás után viszont a közhatalmi döntéshozóknak a jövedelme és az, hogy milyen házban laknak, milyen autóval járnak, csak célhoz kötötten lesz kezelhető. A jogszabály viszont nem határozza meg azt, hogy mi ez a célhozkötöttség. Gyaníthatóan az nem lesz elég indok, hogy az állampolgár vagy az újságíró egyszerűen tudni szeretné, hogy például miből lett Zsiga Marcellnak Miskolcon új háza.

A módosítás legsúlyosabb eleme mégis a trafikügy kapcsán részletezett probléma, az információszabadságról szóló törvény hatályának a szűkítése. Így az információszabadság terjedelme korlátlanul zsugorítható, alsó határ nincs is.

Az senkit ne tévesszen meg, hogy a köztársasági elnök egyelőre nem írta alá a törvénymódosítást. Ha Áder Jánosnak tényleg fontos lenne az átláthatóság, akkor nem a parlamentnek küldte volna vissza a törvényt, hanem az Alkotmánybíróságnak. Így lett volna esély arra, hogy nem megy át a módosítás az alkotmányossági kontrollon. Sajnos nem így történt, újra a kormánytöbbség dönti majd el, hogy mennyire korlátozható az információszabadság. Az eddigiek alapján sok jóra nem lehet számítani.

A szerző a Transparency International ügyvezető igazgatója