Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet szakmai vezetője szerint a pártprogramokat lassacskán már a politológusok sem olvassák el, mivel ezek a választások eredményére, és a szavazók preferenciáira gyakorolt hatása hatalmasat csökkent az elmúlt években. Ennek is köszönhető, hogy eddig csupán a két kisebb parlamenti párt, az LMP és a Jobbik állt elő nyilvános terveivel, az ellenzéki összefogás, és a Fidesz-KDNP egyelőre nem adott ki ilyen dokumentumot. A három elemző, Mráz Ágoston, Huber Szebasztián (Forum Politicum), és Szentpéteri Nagy Richárd (Méltányosság Politikaelemző Központ) ráadásul egyetért abban, hogy az LMP, amely igyekszik a hagyományokhoz híven programjával voksokat szerezni, nem valószínű, hogy bejut jövőre a parlamentbe.

Mráz szerint a fenti tendencia oka egyfelől abban keresendő, hogy még annyira sem jelentenek kötelező erőt a pártok számára saját ígérvényeik, mint jelentettek korábban. „Bár a rendszerváltás utáni időszakban sem képezték az elszámoltatás alapját az egyes ígéretek, de számonkérésük érzékelhetően nagyobb súllyal esett latba a négy évvel későbbi választói döntés meghozatalában" - mondta az elemző. Másfelől arra vezeti vissza mindezt a Nézőpont vezetője, hogy az évek során minden pártnak kialakult az az arcéle, amely alapján tudjuk, mire számíthatunk tőlük, így szükségtelennek tűnik ezt külön programok útján ismertetni.

Ahogy a pártprogramok, úgy a vita műfaja is kikopott a magyar politikai kultúrából, hiszen az egyes pártok igyekeznek minél inkább maguknak kisajátítani a hozzájuk köthető médiumokat, biztonsági játékkal kampányolni, és elkerülni egy vesztes vita következményeit. Ennek az íratlan megegyezésnek a leglátványosabb bizonyítéka, hogy az elmúlt huszonnégy év alatt mindössze három alkalommal került sor miniszterelnöki vitára Magyarországon, '98-ban, 2002-ben, és 2006-ban, és Vona Gábor korábbi kezdeményezése ellenére idén sem várható, hogy bővüljön ez a felsorolás.

Hogy miért alakulhatott ki ez a fajta, konkrét közpolitikai elemeket nélkülöző kampányforma, feltehetőleg arra az egyszerű tényre vezethető vissza, hogy a pártok megengedhetik maguknak a program nélküli politizálás luxusát. Nem újdonság, hogy a rendszerváltás eufóriáját nagyfokú kiábrándultság, a politikától való elfordulás követte. Az alacsony részvétel, és a közügyek felőli tájékozódás ennél is alacsonyabb foka lehetővé teszi a politikusok számára, hogy ők határozzák meg a törésvonalak, a vitás pontok mibenlétét.

Mivel azonban a rendszerből kiábrándultak, a bizonytalanok, illetve az egyáltalán nem szavazók aránya egyre növekszik, egyre inkább elegendőnek tűnik a működő hívószavak megtalálása a választási győzelem megszerzéséhez. Ennek nyomán azonban a politikai tudatosság gyakorlatilag eltűnhet a társadalomból, az olyan, pontosan ezt a képességet támogató kezdeményezések ellenére is, mint amilyen a Transparency Internationalé. Ahogy a Figyelő korábban beszámolt róla, a TI új projektje keretében az intézet a pártok ígéreteinek következményeit vizsgálja meg, mutatja meg számszerűsítve, hogyan befolyásolják ezek a költségvetést, és az emberek későbbi körülményeit. Azonban programok híján a pártok elszámoltathatósága, számonkérhetősége újabb lehetőséggel szűkül tovább.