Fotó: DÖMÖTÖR CSABA

Sok hazai és külföldi megfigyelő persze ezt „istencsapásnak” tartaná, hiszen a Fidesz újabb sikerével Magyarország „végképp visszafordulna” a demokrácia útján, s egy újabb jobboldali ciklus „jóvátehetetlen károkat okozna”. Való igaz, hogy az elmúlt négy évben sok olyasmi történt, ami jócskán eltávolította Magyarországot a nyugat-európai normáktól s attól a politikai közösségtől, amelybe 2004-ben beléptünk. De vajon négy év tapasztalata alapján kimondhatjuk-e, hogy visszafordultunk a demokrácia útján? S akár visszafordulásként (mint oly sokan), akár valami másként (mint jómagam) írjuk le a folyamatot, milyen okok és magyarázatok állnak a háttérben?

Ebben a cikkben két állítás mellett érvelek. Az első az, hogy a magyar demokrácia aktuális állása nem kis részben a történelmi múlt függvénye. A második pedig a következő: az, hogy ez a demokrácia nem úgy működik, ahogy szeretnénk, nem varrható csupán az egyik, a nagyobb felelősséggel rendelkező kormánytábor nyakába.

HOGYAN SZÜLJÜNK ÁLLAMPÁRTOKAT?
A politikában a történelem még akkor is jelen van, amikor ezt a legkevésbé hisszük, mondjuk egy rendszerváltáskor. A politika „közös mű”, az egész közösség állapota, reagálásmódja, amelyben mindegyik politikai irányzat folyamatosan részt vesz. Ez két fontos alappontunk. Nálunk fejlettebb országokban azért működőképesek a demokráciák, mert számukra a történelem nem elhallgatás, hanem a tanulás forrása.

Szerencséjükre viszonylag egyenes vonalú fejlődésük során volt idejük kitapasztalni, úgy is mondhatnám, kikísérletezni a pártpolitikai verseny demokráciát erősítő jótékony hatásait. Például azt, hogy egymástól látszólag távol álló ideológiai profilú pártok miként alkothatnak közös koalíciót. Az egész 1945 utáni európai fejlődés azt mutatja, hogy kereszténydemokraták, szociáldemokraták, liberálisok és konzervatívok nem késhegyre menő küzdelmeket vívnak, vagy ha vívnak is, képesek egymással tartós és előrevivő alkukat kötni.

Nálunk ez a tapasztalat szinte teljesen hiányzik. A történelmet ugyan a rendszerváltással „ejthetőnek” véltük. Ugyanakkor a nyugatiak által a saját történelmükből nyert tapasztalatokat mégis hasznosíthatónak, sőt, szinte automatikusan átültethetőnek gondoltuk. Ám ez a féloldalasság később, mondjuk úgy, hogy napjainkban, visszaüt. Hiszen ahelyett, hogy a liberális demokrácia teljesedett volna ki, ahogy azt vártuk, történelmi visszarendeződés következett be. Erre nagyon kevesen gondoltak akár az 1990-es évek végén vagy a 2000-es évek elején. Adódik a kérdés: milyen történelemhez rendeződünk mi vissza? S főképpen: miért?

Nem történészkedünk túl sokat, de azt meg kell állapítanunk, hogy ahhoz a masszív történelmi hagyományhoz keveredünk most vissza, amelyben a politikai irányzatok látszólag versengenek egymással, de valójában mégsem versenytársai a másiknak, hanem egymást kizáró végletek. Több ilyen korszakot is mondhatunk. Ilyen volt 1867–1918; 1919–45; és 1948–90. Közös bennük, hogy valamennyi produkált egy aszimmetrikus politikai palettát, amelyben mindig létrejött egy állampárt.

Hol úgy, hogy többpártrendszer működött, hol úgy, hogy ténylegesen is csak egy. Mi sokáig azt gondoltuk, hogy a Kádár-kori MSZMP volt az állampárt. Ma pedig sokan azt mondják, hogy a Fidesz az „igazi” állampárt. Pedig elég egy futó pillantás a történelmünkre, hogy észleljük: korabeli megfigyelők állampártnak nevezik Tisza Kálmán (1875–90) vagy Bethlen István (1921–31) pártját is. Attól állampártok, hogy magukba szívnak mindent, s velük szemben pártpolitikai alternatívák nem tudnak kormányképessé szerveződni. 

Ma már világos, hogy az állampárttá válás mechanizmusát nem tudta kiküszöbölni az 1990-ben létrehozott liberális demokrácia intézményrendszere és új világa sem. Bizony a „visszaesés” lehetőségét az új rendszer kezdettől magában hordta. Mégpedig azért, mert a négyévenkénti kormányváltásokra épülő plurális rendszer kimeneti oldalon, vagyis a gazdaság és a jólét szférájában nem volt teljesítőképes. A Fidesz állampárttá növekedése tehát nem valami véletlen, s ha nem is történelmi szükségszerűség, de mindenképp összefügg azokkal a körülményekkel, amelyek a magyar történelem különböző periódusaiban megszülték ezt a párttípust. Az állampártokat mindig is szidta a közönség, de aztán megválasztotta őket. Joggal mondhatjuk, hogy hasonló okokból most is jók az „aktuális” állampárt esélyei.

HOGYAN NE LEGYEN SZERVEZETÜNK ÉS VÍZIÓNK?
Ezen túlmenően hangsúllyal kell megemlítenünk a balliberális oldal várakozáson aluli teljesítményét is. Amikor a baloldal 2010-ben nagy vereséget szenvedett, erre rövid idő elteltével osztódással reagált. Az MSZP-ből kivált Gyurcsány Ferenc, és külön mozgalom élén zászlót bontott a 2009–10-es miniszterelnök, Bajnai Gordon is. Mindkét kísérlet abból indult ki, hogy az MSZP belülről reformálhatatlan, s a baloldal szükséges megújítása csak kívülről képzelhető el. 2014-re azonban az derült ki, hogy új keretek ide vagy oda, épp ott nem sikerült megújulni, ahol a leginkább kellett volna, a szervezet és víziók területén.

E tekintetben a jobboldal már a 90-es évek végén fölénybe került, s bár 2002 és 2010 között a balliberális kormányok látszólag ledolgozták ezt a hátrányt, 2010-ben azonban kiderült, egyáltalán nem. A Fidesz kétharmada annak az ordító különbségnek volt köszönhető, ami a jobb- és a baloldali szervezeti koncentráltság és a víziók között mutatkozott. Egyszerűen szólva: a jobboldalnak 1996 és 2010 között tudatosan kiépült a ma is hatékony struktúrája, ellenben a balliberális oldal 2014 januárjában jutott el oda, hogy valamiféle közös ernyőszervezetre van szüksége. A jobboldal folyamatosan víziókban, a baloldal pragmatikus menedzselésben gondolkodott. 

A mai magyar ellenzéknek, amellett, hogy „egy hónapos” szervezeti struktúrával rendelkezik (ami most a Kormányváltás nevet viseli), egyetlen, igaz, markáns víziója van: Orbán Viktor. Őróla az ellenzéknek megvan a nagyon is egyszerű, átfogó és konszenzusszerű véleménye: Orbán autokrata. De vajon ez a könnyen emészthető vízió felér-e a kormány által megfogalmazott víziókhoz? Mindahhoz, amit a kabinet az elmúlt négy évben nagy tudatossággal mondott? Például az „erős Magyarországhoz” és az erős kormányhoz, amely a Nyugattal való szembenállásból eredezteti saját legitimitását.  

Ahhoz persze, hogy az ellenzék egy ezzel versenyképes víziót adjon, nem elegendő Orbán keleti orientációjával szemben a maga nyugatosságát hangoztatni. A kormánypárt víziójának erejét az adja, hogy láthatóan van véleménye a világban zajló mozgásokról. A magyar ellenzéknek, bármilyen furcsa, nincs ilyen véleménye. A magyar ellenzék a nyugat-európai folyamatokat s különösen az Európai Unióban zajló folyamatok kritikáját nem akarja bevonni politizálásába. Ezzel viszont önmagát versenyképtelen helyzetbe hozza, ugyanis egy mai, bármilyen színezetű kormánypolitika nem engedheti meg magának, hogy ne legyen markáns véleménye Európáról, az unióról, a tagállamok egymáshoz való viszonyáról, az európai intézmények reformjáról vagy az öreg kontinenssel kapcsolatos égető bizalmi problémákról.

MIÉRT NE HAGYJUK FIGYELMEN KÍVÜL A TÖRTÉNELMET?
A magyar ellenzék közismert nyugatossága önmagában tehát még nem vízió. Bármennyire is úgy tűnhet, hogy nyugatosnak lenni evidencia, ez egy olyan múltú országban, mint Magyarország, korántsem egyértelmű. Ahogyan fentebb bemutattuk: Magyarország 1990 előtt szinte soha nem élt demokráciában, s a jobboldal forgalomban lévő víziói magukon hordozzák ezt a történelmi örökséget. Ennek a hagyatéknak a figyelmen kívül hagyása az ellenzék részéről súlyos hiba. A mai magyar ellenzék azért is van versenyhátrányban, mert a történelmet nem vagy csak felszínesen érti.

A választások előtt nagyon kevéssel persze ezt a hibát nemigen lehet már orvosolni, de hosszabb távon a magyar politikatörténetből következő tanulságok levonása az ellenzék számára mindenképp kötelező lesz. Akkor is, ha – mint ahogy ez most látszik – elveszíti a választásokat, s akkor is, ha – ami kevésbé valószínű – megnyeri azokat.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója. A Miért „alaptalan” a magyar demokrácia? című új könyvét a héten mutatták be.