Rövid idővel a 2014-es országgyűlési választások előtt már jól látszik: ez a kampány alapvetően más, mint amilyenekhez a megelőző bő két évtizedben hozzászokhattunk. Ez a megállapítás persze szánalmasan semmitmondónak tűnik, ha kizárólag a választási rendszer intézményi módosulásaira fókuszálunk. Persze, hogy az új szisztéma átszabta a kampányolás kereteit. Ennél azonban többről van szó.

A 2010-ben elnyert parlamenti kétharmadból, valamint a forráshiányban, médiahátrányban és politikai kreativitáshiányban egyaránt szenvedő ellenzék állapotából adódóan túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 2014-es kampány menetét, témáit és intenzitását szinte teljesen egyetlen politikai szereplő, a Fidesz-KDNP határozta meg. Ez egyrészt persze a kétharmados hatalomból ered, amelynek segítségével a kormányoldal saját érdekeihez igazíthatta az intézményi kereteket, az egyéni választókerületi beosztástól kezdve az egységes jobboldalnak kedvező egyfordulós rendszeren át a kampánynyilvánosság szűkítéséig (a közvetve a Fidesz kezén lévő plakátfelületekre és a finoman szólva politikai befolyásoltságtól mentes közmédiára).

A baloldal túl sokáig volt elfoglalva az egyfordulós választás által rákényszerített előzetes szövetségkötési kényszerrel - ha úgy tetszik, belesétált a neki állított csapdába. Ahelyett, hogy szűkös médiafelületét és erőforrásait a kormány hatékony bírálatára és társadalmi partnerek maga mellé állítására koncentrálhatta volna, újabb és újabb haladékot kért a rajthoz állásig. Mindeközben nemhogy a kormánnyal elégedetlenek népes táborát nem tudta maga mögé állítani, de a huzakodás végére már saját, az összefogást sürgető szavazóbázisának fokozódó elégedetlenségével is szembesülnie kellett. 2014 januárjáig azt sem lehetett tudni, hogy ki lesz Orbán Viktor első számú kihívója, és milyen összetételben áll rajthoz az ellenzék. Utóbb az anyagi erőforrások korlátosságára hivatkozva március 15-ére ígérték a kampánymotorok felpörgését, ennek azonban az elmaradt ünnepi baloldali demonstrációt követően sem látjuk nyomait. Mindeközben a kormányzásban sokszor koncepciótlannak, rögtönzőnek, sőt kapkodónak tűnő Fidesz-KDNP és civil nyúlványai már legkésőbb 2012 vége, az első rezsicsökkentés bejelentése óta vígan és módszeresen kampányolnak.

KAMPÁNYRECEPT
Ennek a kampánynak a sajátosságai pedig túlmutatnak a megváltozott intézményi kereteken. A kampányidőszakban a baloldal lényegében mindvégig defenzívában volt, folyamatosan csak a rivális fél által adogatott labdákat próbálta visszaütni. A kevés kivétel közé tartozott a paksi megállapodás vagy az ukrajnai helyzetben tanúsított kormányzati erélytelenség a bírálata. Ezek hatása azonban láthatóan meg sem közelítette a kormányoldal témáiét. Ha a választó április 7-én felteszi magának a kérdést, hogy mely témákról is szólt az idei első kampány, akkor valószínűleg a következőhöz hasonló összetételű és sorrendű lista fog összeállni a fejében: Simon Gábor külföldi bankszámlája, a Zuschlag-ügy, az őszödi beszéd kiszivárogtatása, a rezsicsökkentés.
Az eddigi tapasztalatok alapján előkelő helyre kerül majd a kampányhajrára időzített harmadik „fideszes akna" is, amely jó eséllyel szintén egy 2010 előtti ügy újramelegített változata lesz, például egy nagyinterjú Hagyó Miklóssal, vagy Sukoró 2.0-ás verziója. A népszerűtlen egykulcsos adórendszer vagy akár az új munkajogi szabályozás hatékonysága, igazságossága, alkalmassága helyett tehát döntően tehát olyan újrahasznosított ügyek uralják a közbeszédet a kampány alatt, amelyeket a 2010 előtti sokat emlegetett nyolc év, az előző ciklus hagyott örökül. Hogy miért? Pusztán azért, mert mindez jól láthatóan működik.
A témagazda, a Fidesz-KDNP arra építette stratégiáját, hogy a sokakban nagy reményeket keltő, szinte korlátlan kétharmad ellenére négyéves kormányzásának választói megítélése finoman szólva is ellentmondásos. Bár a rezsicsökkentés mint megdöbbentően őszinte kampányfegyver adott némi lendületet a közhangulatnak a ciklus végére, a közvélemény kutatások arról tanúskodnak, hogy a magyarok többsége továbbra sem elégedett a kormány teljesítményével, és nem érzi úgy, hogy jó irányba mennének a dolgok Magyarországon. Ehhez társul a politikai elittel és a pártokkal szembeni, általánosan alacsony és egyenletesen továbbromló bizalom. Vagyis egy afféle, a legelkötelezettebb párthívektől eltekintve jellemző közvélekedés, hogy az eddigi tapasztalatok alapján „egyiktől sem várhatunk sok jót". Ilyen hangulati atmoszférában logikus - és eddig sikeresnek tűnő - döntés volt a kormányoldal részéről, hogy elsősorban nem saját kiválóságával kampányol, hanem megkísérli újra felhasználni azt a receptet, amely már a legutóbbi választáson is jól bevált.

FAGYASZTANAK
Kevesen hiszik, hogy a 2010-es kétharmad a Fidesz kiforrott, szakpolitikailag cizellált programjának lett volna az eredménye. Vagy akár annak, hogy azon az oldalon ennyivel rokonszenvesebb politikusok indultak. Valójában az előző választást a baloldal nyerte meg, csak éppen nem magának, hanem fő riválisának. Őszöd, Zuschlag János vagy Gyurcsány Ferenc neve ma épp ezért arra szolgálnak, hogy Proust híres Madelaine-süteményéhez hasonlóan visszarepítsék a választót „az eltűnt időbe", újraélesszék ezt a négy évvel ezelőtti közhangulatot. Ennek a reminiszcencia-kampánynak nem az a célja, hogy új szavazókat mozgósítson a jobboldal mellett, hiszen a kormányoldal a rezsicsökkentés után nem rendelkezik jelentős tartalékokkal. Hanem az, hogy megakadályozza a pártot nem találó protest-szavazók balra sodródását, illetve befagyassza a baloldalhoz lazábban kötődő szavazók aktivitását.
A Fidesz stratégiájának szervező elve az, hogy a választást négy kormányon eltöltött év után újból a 2010 előtti kormánnyal szembeni népszavazásként tudja eladni - ahelyett, hogy a tét saját teljesítményének értékelése lenne. A negatív kampány persze a közvélekedéssel szemben nem „rossz" vagy a politikából kiiktatható elem. A pártok jól tudják, hogy a választók, különösen Magyarországon, mindig is könnyebben mozdultak meg valami ellen, mint mellett. A magyar helyzet torz volta tehát nem ebben rejlik, hanem abban, hogy ugyanazt a negatív kampányt négy év különbséggel kétszer is el lehet adni, miközben mellette még díszként sem találunk szakpolitikai elemeket.
2010-hez hasonlóan ugyanis a 2014-es kampányban sem zajlott a szemünk előtt érdemi tartalmi vita, vagy legalább felületes jelszavakban kifejeződő szakpolitikai nézetütköztetés. Ennek a sajátosságnak talán az a nemrégiben az utcákra került fideszes óriásplakát a legjobb szimbóluma, amelyen a kormányfő nemzeti színű háttér előtt elhelyezett portréja mellett kizárólag a következő közlés hivatott részvételre biztatni a politika iránt érdeklődő választópolgárt: „Magyarország miniszterelnöke". A kampánystratéga nemhogy hatásos szlogennel, de még Orbán Viktor nevének kiírásával sem vállalt kockázatot. Eközben nem sokat tudunk arról, hogy az egyes pártoknak 2014-ben milyen elképzeléseik vannak az ország rendszerszintű, valóban égető problémáiról. A nemzetközi vetélkedésben egyre inkább lemaradó oktatás versenyképességének helyreállításáról; a költséghatékony és európai minőségű szolgáltatást nyújtó egészségügy kialakításáról, a velejéig korrupt pártfinanszírozási vagy közbeszerzési szabályozás kifehérítéséről, vagy a nyilvánvalóan fenntarthatatlan nyugdíjrendszer valódi reformjáról. A politikai nyilvánosságot évek óta egyfajta kiábrándultság, valami különös spleen uralja, amelyben mintha mindenki úgy érezné, hogy mindent elmondtak már, ezért semmit nem kell mondani. Márpedig, ha a választók nem követelik meg a nyíltszíni polémiát, ha programok és érvek híján is engedelmesen szavaznak a másik ellen, a pártokat semmi sem kényszeríti arra, hogy felesleges kockázatokat vállaljanak.

NEM IS KÍVÁNCSIAK RÁ
Valójában tehát a kampány átalakulása a politikai professzionalizálódás folyamatának előrehaladásával áll összefüggésben, és ezek alá rendelődött a kampányt magát visszafogó, depolitizáló intézményi átalakítás. Professzionalizálódás alatt itt nem a politika sokat emlegetett „szakmaibbá" válását, a társadalmi problémák megoldásában való hatékonyság növelését, főként nem a politikai elit minőségének javulását értem. Hanem a politika, mint a hatalomért és az erőforrások feletti rendelkezés kiváltságáért folytatott küzdelem célorientáltabbá, következetesebbé és költséghatékonyabbá válását. Az idei választási küzdelem nemcsak a „csendes", „visszafogott" vagy „alacsony intenzitású", hanem a „dísztelen", vagy akár a „pőre" jelzőkkel is jellemezhető lenne. Az intézményi újítások ugyanis a kampány gyakorlati sajátosságaival, a domináns kampányüzenetekkel, vagy akár a kormányfőjelölti vita elmaradásával egyetemben, minden sallang nélkül, egyenes nyílként mutatnak a választásoknak a kormányzó pártszövetség szempontjából egyetlen valódi tétjére: minél kevesebb energiaráfordítás és kockázatvállalás árán minél kevésbé módosulni hagyni egy nem túl fényes, de a kormányoldal szempontjából még viszonylag kedvező, a győzelemhez így is elegendő status quót.
A választás ebben a képletben már látszólag sem „a demokrácia ünnepeként", tűnik fel, amelyhez bármi közük lenne a választópolgárok igényeinek, megrendelői akaratának vagy a pártok érdekeitől független demokratikus elveknek, szimbólumoknak. Vádolhatja az értelmiség egy része gyávasággal Orbánt a nyilvános vita elkerülése, ötlettelenséggel a Fideszt a programalkotás elmaradása miatt. A százalékokban kifejezhető politikai hatékonyságban gondolkodó kampánystratégiák az elmúlt másfél évtizedben azt tanulták meg, azt tanította meg nekik a magyar választó, hogy kétharmadot így lehet nyerni.

Pártpolitikai szempontból egy kampányt, a politika tematikai felépítését naivitás lenne minőségjelzőkkel ellátni. A pártok nézőpontjából nincs „jó" vagy „rossz", „minőségi" vagy „igénytelen" választási küzdelem. Úgy kampányolnak, ahogy az saját céljaiknak a leginkább megfelel. A politika azonban nemcsak a pártok hatalmi érdekeinek mentén értelmezhető. Ha értékalapon, a magyar demokrácia általános állapota szempontjából közelítünk a kérdéshez, a minőség firtatása igenis releváns kérdésfeltevés. Mit mond el a pártok ránk, választókra szabott küzdelme a „népuralom" mai állapotáról, a magyar politikai kultúra dinamikájáról? Mennyi és milyen erőfeszítésre van szüksége egy politikai aktornak ahhoz, hogy a választásokon résztvevő polgárok négy évre abszolút vagy akár kétharmados többséget szavazzanak neki? Miképpen valósul meg a képviselet elve, beszélhetünk-e egyáltalán ilyenről akkor, amikor a választók nem tudhatják, de a jelek szerint nem is kíváncsiak arra, hogy mihez kérnek felhatalmazást a szavazataikért küzdő politikusok? Ezek azok a szempontok, amelyek rendre hiányoznak vagy csak igen halványan jelennek meg a magyar politikáról szóló közbeszédben.
Mindezért természetesen a politika kereteit megalkotó és belakó döntéshozókat, a politikusokat elsőrendű felelősség terheli. Túl egyszerű lenne azonban ennyivel elintézni a kérdést. A politikus ugyanis, mivel felhatalmazását még mindig a választótól nyeri, mindig kénytelen kalkulálni a választói visszajelzésekkel. Ha ilyen visszajelzésekkel nem találkozik, illetve amíg azok abban merülnek ki, hogy a választók relatív többsége bármelyik oldalon szavazatával igazolja vissza az ideihez hasonló minimalista kampányokat, addig nincs okunk elvárni, hogy a választások betöltsék eredeti céljukat: a választók saját akaratának és érdekeinek megjelenítését.

A szerző a Magyar Progresszív Intézet elemzője.