Igazán nem akarunk ünneprontók lenni, de ez az üzlet felvet néhány kérdést, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Természetesen nem vonjuk kétségbe, hogy a Seuso-kincs eme hét darabja megér 15 millió eurót. Ennek megvitatása különben is művészettörténészekre tartozik, akik, mint tudjuk, amúgy sem feltétlenül értenek a pénzhez.
Csakhogy Gerhardt Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, a most alakuló Értéktár program grémiumának elnöke alig néhány napja nyilatkozta a Figyelőnek: „A Seuso-kincs törvénytelen úton került ki az országból, peres úton kell visszaszerezni, nem vásárlással. Csakis olyan műtárgyak megvásárlásáról tárgyalunk, amelyeknek a helyzete jogilag rendezett, és nem képezi semmilyen vita tárgyát." Magyarán ők, a tanácsadó testület tagjai, bár az Értéktár program keretében 30 milliárd forinttal gazdálkodhatnak, hogy a magyar nemzet számára fontos műkincseket megszerezzék-visszaszerezzék, a Seuso-kincsre sohasem lettek volna vevők.
 |
Ezek szerint nem a jegybank, hanem maga a kormány bonyolította le az üzletet. Ez még rendjén is lenne, mert több kassza van, amit adott esetben, ha a szükség úgy hozza, ki lehet nyitni. Tegyük fel, a miniszterelnök személyesen dönt, nem vár a magas grémium döntésére, nem vitatja meg az elvi kérdéseket, hanem vásárol. Ezt a szándékát pedig nem köteles a jegybanki grémiummal megosztani. Csakhogy aki az üzletet lebonyolította, Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója egyben a Magyar Nemzeti Bank által alapított Értéktár program tanácsadó testületének tagja is. Amiből két szomorú következtetést vagyunk kénytelenek levonni: vagy a tanácsadó testület elnökét is félrevezette Baán lászló, legalábbis elhallgatott előtte valamit, vagy két tisztségében meghasonlott, önmagának is ellentmondott a múzeumi főigazgató.
Újabb kérdés: miközben a Seuso-kincs egy részét visszaszereztük, a világhírű Munkácsy Trilógia két festményét elveszítjük?
Várjuk a válaszokat!