Az egyéni segítségnyújtás állami támogatást kiváltó erejét bizonygató szónoklatok rendre előtérbe kerülnek azon időszakokban, amikor a központi költségvetést több, nagyobb kihívás terheli. Hiltzig szerint így szeretnék az intézmények áthárítani a felelősség minél nagyobb részét a polgárokra.

„Saját magadnak is részt kell venned a mentor programokban, még akkor is, ha nehéz" - halljuk sokszor az egyes egyházi jótékonysági rendezvények felhívásait. Ezek szerint az egyéni segítség jobban szolgálja a közösségi szellemet, értékesebbek, hiszen embertől emberhez érkeznek. Ahogy Doug LaMalfa kaliforniai képviselő is hangoztatja: „Jobb az egyházon keresztül nyújtott egyéni támogatás, mert így a szív, és nem a mandátum vezérli a cselekedeteinket".

A saját családi farmjának értékét közben 5 milliárd dollárra duzzasztó LaMalfa azonban Hiltzig szerint nem veszi figyelembe, hogy a vallási és egyéb közösségek egészen az agrártól az ipar felé vezető gazdasági átrendeződés óta képtelenek kellő hatékonysággal gondoskodni a szegényekről. Az újságíró úgy véli, hogy az állami szerepvállalás kiváltása nem csupán tündérmese, hanem veszélyes és cinikus fantazmagória, mely csak a segélyprogramok kereteinek megnyirbálását célozza.

Ezek a kezdeményezések ugyanis rendre ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülnek, mint maguk a rászorulók, hiszen amikor a legnagyobb szükség lenne az adományokra, a társadalom minden tagját sújtják a körülmények, kevésbé engedhetjük meg magunknak a jótékonyságot. Az Egyesült Államokban például a filantróp adományok mértéke a válság idején 344 milliárdról 293 dollárra esett vissza, a kilábalás időszakában pedig újból növekedést mutat. Ugyanez a trend volt megfigyelhető a '30-as években is, amikor több mint ötödével csökkent a hozzájárulások mértéke. Az adakozás tehát pro-ciklikus folyamat, nem úgy, mint a kontra-ciklikus munkanélküli segély, vagy az ételjegy programok.

A másik fő probléma Hiltzig szerint, hogy nem a „tehetős kisegíti a rászorulót" formula érvényesül Amerikában, hanem a gazdagabbak igyekeznek még inkább növelni a meglévő társadalmi szakadékot, ahogy azt az Indiana University kutatása is alátámasztja.

A beérkező adományoknak ráadásul csak a töredéke jut el a valóban rászoruló rétegekhez. Az USA-ban legnagyobb önálló adományforrásnak számító egyház, csupán a bejövő segélyek negyedével éri el a célszemélyeket, a fennmaradó háromnegyedet pedig „gyülekezeti munkálatokra" használja föl.

Ennek egyik fő oka, hogy az adótörvény nem tesz különbséget a jótékonyság tárgya alapján, nem nyújt differenciált kedvezményrendszert. Ezáltal az adókedvezmények a felső-középosztálynak kedveznek, mivel arányosan kisebb jólétről mondanak le adományaikkal, mint a szegények. A legalább 450 ezer dollárt kereső családok 40, míg a 70 ezret kereső családok csak 15 százalékot nyerhetnek vissza kedvezmények formájában.

A legszembetűnőbb különbséget az oktatás terén láthatjuk, hiszen az adományok túlnyomó részét az adakozók saját gyermekük iskolája számára folyósítják. A Szilícium-völgyben így létrejött iskola majdnem 500 gyermekről gondoskodik, akik így sikeres, várhatóan mérnöki pályát futhatnak majd be. Ezzel szemben, a pár mérföldre fekvő Ravenswood iskolakörzet már csak harmad annyi diákot képes befogadni nyolc intézményével, mint tavaly, akiknek viszont 90 százaléka alacsony bevételi osztályba tartozó családokból kerül ki.

Michael Hiltzik a Los Angeles Times munkatársa, gazdasági blogger.