Fotó: HARTYÁNYI NORBERT

Vajon akkor is leminősítették volna az országot a befektetésre nem ajánlott kategóriába? Mekkora lenne a beruházási ráta, a jelenlegi 18 százalék körüli, vagy a válság előtti és a régiós szintekhez közelebbi 22-25 százalék körüli? Mekkora lenne az országtól elvárt kockázati prémium és így az adósságra fordított éves költségvetési kiadás? Ezzel összhangban jó döntés volt-e leváltani az IMF-finanszírozást egy drágább piacival annak ellenére, hogy ezt a hitelminősítők a legutóbbi jelentésükben pozitívumként említik? Milyen tempóban tudna növekedni a magyar gazdaság? És még sorolhatnánk hosszan a hasonló jellegű felvetéseket, de sok esetben az ezekre a kérdések adott „biztos” válasz pont olyan stabil alapokon állna, mint a felhőkre épített kártyavár.

Ezt elkerülendő néhány gazdasági mutatóra támaszkodva próbálok meg támpontokat keresni a gazdaságpolitika szövevényes útvesztőjében. Ezt elsősorban a kabinet által nem kedvelt külföldi befektetők, illetve néhány nagyon jelentős, ámbár nem feltétlen tudatos következmény szemszögéből teszem meg.

BIZTATÓ KEZDET
Érdemes megemlíteni, hogy a kormány néhány héttel a választások megnyerését követően milyen pálforduláson ment keresztül, elsősorban a külföldi környezet változásának és befektetők nyomásának következtében. Eredetileg egy jóval lazább, ösztönző fiskális politikát képzeltek el, ahol a költségvetési megszorítás lassabban ment volna végbe. Ez ugyanakkor az ország múltjával kivitelezhetetlen volt, hiszen ki bízna kecskére káposztát.

Talán az egyik legelvitathatatlanabb érdeme a jelenlegi kabinetnek, hogy ma már senki nem kérdőjelezi meg azt, hogy tartja a 3 százalék alatti hiányt a bruttó hazai össztermék arányában. 2003-tól 2011-ig arra licitált mindenki, hogy az adott évben mennyire száll el a költségvetés. Ezek a beidegződések, olykor nem is alaptalanul, még a mai napig is megmaradtak. Azt azonban mindenki elismeri, hogy a kormány meghozza a szükséges intézkedéseket, így a költségvetési fegyelem nem lanyhul még a választás előtti évben sem. A hiány tavaly 2,2, egy évvel korábban 2 százalék volt.

Ezen a ponton el is jutunk az egyik legnagyobb problémához a kormányzati intézkedésekkel kapcsolatban. A nemzetközi visszajelzések szerint a gazdaságpolitika nem volt kellően átgondolt. Ennek következtében rengeteg olyan melléktermék keletkezett, amely újabb és újabb kiigazítást követelt meg. Ez a kiszámíthatatlanság rontotta az ország versenyképességét és növekedési kilátásait. Az elsőként meghirdetett Széll Kálmán-terv kivívta a nemzetközi elismerést, legalábbis a tervek szintjén. Mindenki bizakodóan tekintett a meghirdetett strukturális átalakításokra, így például a nyugdíjra jogosultak körének szűkítésére, az önkormányzatok finanszírozásának reformjára vagy a foglalkoztatás bővítése érdekében tett intézkedésekre.

Ráadásul a program nagyobb részben támaszkodott a kiadások lefaragására (70 százalék) és kisebb mértékben a bevételek növelésére (30). Ez a ráta a nemzetközi sikeres kiigazítások receptkönyvében az egyik fő arány, amit be kell tartani. Ne feledjük, hogy ebben az időszakban tért át a kormány a piaci finanszírozásra, tehát szükség volt a nemzetközi szimpátiára. A külföldiek kezében lévő forintkötvény-állomány 2010 júniusa és 2011 szeptembere között 2200 milliárd forint körüli szintről 4000 milliárd környékére emelkedett.

19-RE LAPOT!
A megszerzett törékeny bizalmat a kabinet hamar kockára tette a devizahitelek végtörlesztésének engedélyezésével, a Széll Kálmán-tervben foglaltak lazulásával és elmaradásával. Az elveszőben lévő bizalmat egy külső, hiteles intézmény segítségével, az IMF-fel pótolta. Az Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalássorozat, illetve annak a látszata rámutat a kormány egyik újabb nagy erényére, az időnyerésre.

Ez két okból fontos: hátha addig a nemzetközi környezet jobbra fordul, illetve javulnak az ország egyensúlytalansági mutatói, ami biztonságosabb befektetői környezetté teszi Magyarországot. A sajtóban persze számtalanszor elhangzott, hogy a kabinet 19-re húz lapot. De ez eddig mindig bejött. Persze, mert szerencséje volt a kabinetnek – hangzott a válasz. Ez részben igaz is, de véleményem szerint ez a szerencse közelébe sem ér annak a 2002–08 közötti időszaknak, amikor a világgazdaság dübörgött, amit a régiós társaink kihasználtak. Velük szemben Magyarország potenciális növekedése folyamatosan hanyatlott.

Elég egyértelmű negatív visszajelzést kapott az ország az elmúlt két évben a versenyképességét illetően.  A World Economic Forum felmérése alapján a 48. helyen álltunk 2011-ben, a 60.-on 2012-ben és a 63.-on 2013-ban. A visszaesés nagyban „köszönhető” az átláthatatlan kormányzati gazdaságpolitikának, a verseny csökkenésének s a piaci dominancia és az állami befolyás növekedésének, a professzionális vezetőségben való bizalom csökkenésének, illetve a gazdálkodást, befektetéseket nem segítő szabályozásoknak, szabálymódosításoknak. 

A leglátványosabb rajzolata az elmúlt évek gazdaságpolitikájának és a válság hatásának az ország külső adóssága, finanszírozási képessége és a belső megtakarítási szerkezet alakulása. A folyó fizetési mérleg többlete évről évre új rekordokat döntöget: 2011-ben 419 millió, 2012-ben 826 millió, míg 2013-ban 2941 millió euró. A javulás több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt szerény az import dinamikája a visszafogott lakossági fogyasztás és a lanyha beruházási aktivitás miatt. Másrészt egyre több uniós transzfert hívunk le. Harmadrészt pedig a válságadók visszatartják a jövedelmeket.

Tagadhatatlan, hogy jelentős jövedelemkiáramlás volt megfigyelhető 2004-től kezdődően: míg 2003-ban 3,7 milliárd, 2008-ban 7,5 milliárd euró hagyta el az országot. Ugyanakkor erős korreláció található az egy főre eső külföldi működő tőke (FDI) nettó állománya és a jövedelemkiáramlás között. Mivel a régióban a Csehország után Magyarországba áramlott a legtöbb FDI, így nem meglepő, hogy ebből a két országból viszik haza a legtöbb jövedelmet a külföldi befektetők. Ezért a válságadók tüneti kezelésre átmenetileg megfelelők, viszont hosszú távon beépülhetnek a fogyasztói árakba. Ráadásul a kiszámíthatatlan szabályozói környezet miatt még inkább felerősödhet a jövedelem hazavitele, így elmaradhatnak a fejlesztések és a hatékonyságjavítás.

VÍVÓDÁSOK
A kormány, látva a háztartások növekvő megtakarításait, sikerrel ösztönözte azok átcsatornázását az államadósság finanszírozásába. Ennek azonban szintén megvan az ára, akárcsak annak, hogy az IMF-hitel helyett a piacról finanszírozzuk az államadósságot. Ugyanakkor az ország stabilitását nagyban javította a gyorsan leépülő külső adósság. Ennek szintje 2009-ben a GDP 150 százaléka volt, ez 2013-ra 119-re mérséklődött. Amennyiben feltételezzük a kabinetről, hogy döntései túlmutatnak a rövid távú egyéni és politikai haszonmaximalizáláson, és hosszú távú gazdaságpolitikai irányelvek optimalizálásán fáradozik, akkor az elmúlt éveket egy átállási periódus kezdetének tekinthetjük. Jól látható volt a kormányon a vívódás: utáljuk, vagy szeressük a külföldi befektetőket?

A különböző gazdasági szereplőket ugyanakkor nem lehet egymástól élesen elkülöníteni, így sokszor ellenséggé váltak egy olyan csatában, amelyben nem lehet cél az ellenség teljes kiirtása, csak a megfelelő szabályok közé terelése. Hosszú távon az a gazdaság tudott tartósan és stabilan növekedni, amelynek fejlődését jelentősebb belső tőkefelhalmozás előzte meg. Jó példa erre Kína, ahol az 1978-as reformok elindulásától még majd 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán beinduljon a tartós gazdasági bővülés, és mind a háztartások, mind pedig a vállalatok jelentős tőkefelhalmozást hajtsanak végre. Így nemcsak a külső eszközökre támaszkodtak a beruházásaik és növekedésük során, hanem belföldi a szereplők önerőből, hazai forrásokból kiegészítve hajtották végre az invesztíciókat.

Akarva vagy akaratlanul, de a kormány ennek a lehetőségét előkészítette. Viszont az intézményi és jogbiztonsági környezet, az átláthatóság és kiszámíthatóság javítása nélkül az átmeneti kiábrándultság depresszióba süllyedhet. Ha így lesz, akkor két szék között a pad alá esünk. Nem élvezhetjük a külföldi befektetők szimpátiáját sem, és a belföldi szereplők sem kockáztatnak egy bizonytalan és kiszámíthatatlan gazdasági környezetben. Ha ez a forgatókönyv valósul meg, akkor előbb feléljük az ország vagyonát megint, majd ismét eladósodunk, és még inkább leszakadunk.

A szerző a K&H Bank vezető elemzője