Kétfajta várakozás van az üzleti levegőben, így a választások után. Az egyik arra számít, hogy nem lesz irgalom. Az immár egymás után kétszer győző megerősödött hitében és igazában, folytatja a felperzselt föld taktikáját, felégeti az ellenség megmaradt búvóhelyeit. A janicsárcsapatok a jövőben is zavartalanul garázdálkodnak a közbeszerzés terepein, s párhuzamosan folyik tovább a fosztogatás és az osztogatás, mert akitől sokat elvesznek, annak valamit adni is kell, mielőtt letelik az újabb négy év. Ámbár ezen mai Nostradamusok jövendölése szerint talán nem is kell kivárni a ciklus végét, előbb fogy el a nyuszi a kalapból, összedől az instabil építmény, és maga alá temeti a mutatványost.

A másik szemlélet szerint eljött a konszolidáció kora. A kiszámíthatatlanság, az improvizáció és a transzparencia hiánya levezethető a nagy átrendeződés korának kaotikus viszonyai­ból, de most már építkezni kell. Teremteni pedig csak alkotó légkörben lehet, amihez hosszú távú tervezhetőségre, átlátható viszonyokra van szükség. Ki kell egyezni a multikkal és azokkal a hazai gazdasági erőközpontokkal is, amelyek megteremthetik idehaza a tartós fellendülés alapjait. A bizakodásra alapot adhat az is, ahogyan a magát középre pozicionáló győztes határolódott el a választási eredmények ismeretében a radikális szélsőségektől; vagyis hogy a szavazók nemet mondtak az EU-ból való kilépésre. Az unió­val valószínűleg a jövőben is megvívandó látványharc közben tehát azért szem előtt tartja, ahogyan az orosz medve egyre közelebb lopakodik Záhonyhoz.

A két alapvetően eltérő megközelítésben van egy közös kiindulási pont. Az, hogy a magyar gazdaság jelenlegi teljesítménye és középtávú növekedési kilátásai is meglehetősen szerények. Ha beragadunk ebbe az 1–1,5 százalék közötti sávba (szerencsés külső körülmények fennállása esetén is), akkor hamarosan már nemcsak a szlovák, de a román középosztály is az olcsó Magyarországra jár majd át vásárolni. Mert az átlagbéreikkel elhúznak mellettünk. A kezdődő kormányzati ciklus nagy kérdése, hogy az állami tulajdonosi szerepvállalás erősítésével, a piaci impulzusok letompításával, sőt figyelmen kívül hagyásával valóban lehet-e tartós növekedési pályára állítani a gazdaságot. S amennyiben a válasz – az elmúlt négy év tapasztalatait kielemezve – a nem, úgy van-e akarat a változtatásra? Avagy minden úgy jó, ahogy eddig volt? Hiszen lám, a nagy összefogásból mára csak nyafogás lett, s ha most el is hullott hatszázezer hívünk a permanens szabadságharcban, de csak választási törvény és kellőképpen megszólaltatott hírharsonák kérdése, hogy maradjon elegendő az újabb győzelemhez.

Most van az a gyorsan múló pillanat, amikor még minimalizálható annak kockázata, hogy a kétszer kétharmad szorzata „azelmúltnyolcév” legyen. A vox (és a voks) populi ingadozását ugyanis a legkiválóbb importált és hazai spin doctorok sem tudják kordában tartani. Az újabb lehengerlő parlamenti felhatalmazás pedig amekkora lehetőség, akkora csapda is, hogy ha négy év múlva ismét az lenne a kérdés, ki k… el, akkor egészen más értelmet kapjon a ma oly sikeres szlogen: Csak a Fidesz!