Novák Tamás a kormány gazdaságpolitikájáról

Számos közgazdász, köztük például Csillag István, Békesi László vagy Vértes András úgy gondolja, hogy az Orbán-rendszernek nincs összefüggő gazdaságpolitikája. Ha azonban a gazdasági döntéseket meghatározó alapelveket összesítjük, akkor azok fényében minden lépés megérthető, és beleillik a célok konkrét megvalósításának folyamatába. Alapvetően öt stratégiai alapelvet tartok azonosíthatónak, ezek a gazdasági célok mellett politikai előnyök elérését is szolgálják.

A modell első jellegzetessége, hogy próbál eltekinteni a globalizáció hatásaitól. Ennek érdekében nyílt és/vagy közvetett protekcionista intézkedéseket alkalmaz. Ezek követik a liberalizált gazdasági környezetből származó hátrányok kiküszöbölésének a különböző közgazdasági elméletekből megismert céljait. Ilyen például a hazai termelők előnyben részesítése vagy a fejlesztések irányának erőteljesebb befolyásolása.

Ugyanakkor a meghatározónak tekintett feldolgozóipari cégekkel kötött stratégiai megállapodások hálózatával igyekszik biztosítani azt, hogy azok nem telepítik át tevékenységüket más országba. Vagyis maradnak, exportra termelnek, és megőrzik a munkahelyeket, hiszen egyértelmű, hogy nélkülük a gazdaság teljesítménye s nemzetközi pozíciója gyorsan veszélybe kerülne. Ha címkézni kellene ezt a politikát, akkor jóindulattal a külfölddel kapcsolatos pragmatikus megközelítésnek lehetne nevezni. Nem az, de lehetne.

A második lényeges jellegzetesség a „nagy ország” mentalitás a gazdaságpolitikában. Ennek legfontosabb elemei a nemzetközi intézményektől való minél teljesebb függetlenedés, tágabb értelemben pedig minden nemzetközi és hazai kritikai vagy közvetett ellenőrzési lehetőségtől történő megszabadulás.

A harmadik alapelv az erőteljes államközpontú gazdaság kialakítása hazai monopolpozíciók kiépítésével. Ennek célja egyrészt a gazdasági folyamatok minél erősebb közvetlen kontrolljának kiépítése mellett egyéb társadalmi folyamatok, például a kultúra vagy az oktatás maximális ellenőrzésének megvalósítása. Ezzel párhuzamosan pedig egy jól körülhatárolható kör vagyoni és tulajdonosi helyzetének megerősítése. Ez a rendszer a korábbi kádári vagy éppen a mai orosz struktúrákat követi, de talán még a 70-es, 80-as évek hazai környezetéhez képest is erőteljesebb állami beavatkozással. Megint csak pozitív címkézéssel ez a nemzeti kapitalizmus a nemzeti tőke előtérbe helyezésének, megerősítésének nevezhető.

A gazdaságpolitika hosszú távú fejlesztési modellje a költségelőnyre alapozott versenyképesség-növelés. A munkaerőköltségek leszorításának elengedhetetlen előfeltétele az alacsonyan képzett munkaerő tömegének biztosítása az úgynevezett „újraiparosításhoz”, ami lényegében az összeszerelő munkára alapozott gazdasági tevékenység erősítése. Ezt szolgálják az oktatásban bevezetett intézkedések. Így például a képzésben töltött idő lerövidítése, illetve a képzettségi szint leszorítása, ami csökkenti a munkavállalók választási lehetőségeit. 

Az ötödik alapelv, hogy semmilyen költségvetési konszolidáció (megszorítás) ne járjon a lakossági terhek közvetlen vagy egyértelmű növekedésével. Cél, hogy a büdzsé bevételeit a vállalati szektoron keresztül szedjék be, vagy pedig közvetett, kevésbé beazonosítható módon, például az áfa vagy a banki tranzakciós adó révén. Így a fogyasztók számára a kifizetett teher és a költségvetés közötti összefüggés nem nyilvánvaló. Mindeközben a leginkább kedvezményezett lakossági kört a felsőbb jövedelmi kategóriákba tartozó háztartások, illetve a sokgyerekes családok alkotják.

NÖVEKEDÉSI KILÁTÁSOK
Mindezen keretek mellett a következő négy év kiemelkedő politikai, gazdaságpolitikai célja a növekedés biztosítása. Teljesen mindegy, hogy milyen szintű, hogy mennyivel marad el más térségbeli országokétól, vagy éppen mennyire fenntartható. Óriási sikerként kommunikálható, ha a GDP bővülése az 1–3 százalék közötti tartományban marad, hiszen 2 százalék feletti gazdasági növekedés 2006-ban volt utoljára! Erre minden esély megvan. A következő három-négy évre szükséges extra források, amelyek segítségével érzékelhető bővülést lehet elérni, rendelkezésre állnak. Ezek utalásszerűen: az európai uniós transzferek, amelyek éves szinten a GDP 2-3 százalékát érhetik el. Valószínű, hogy már a 2014–20 közötti időszak legelején erőfeszítések történnek a pénzek gyorsabb lehívására.

Az atomerőmű bővítéséhez kapcsolódó orosz hitel, amelyet minél lendületesebben költenek el, annál nagyobb lesz a beruházásokat élénkítő hatása. A fogyasztás ösztönzése egy esetleges következő szja-csökkentés révén, amely már minden foglalkoztatott esetében a jövedelem növekedését eredményezné – szemben az egykulcsos adórendszerre történő átállás kezdeti időszakával. A fogyasztás fellendítéséhez tartozik továbbá a vállalati és a háztartási szektor olcsó hitelekkel való ellátása. A magyar gazdasági növekedésre továbbá jótékonyan hathat az Egyesült Államok és az EU között létesítendő, alapvetően szabad kereskedelmi és beruházásösztönző megállapodáshoz, a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerséghez köthető élénkülés, amely a magyar járműipar Németországba irányuló exportjának bővülése révén valósulhat meg.

A KÖVETKEZMÉNYEK
Ezen gazdaságfilozófiai alapelvek érvényesítése sok olyan hosszú távú változást okoz, amely jelentősen meggyengítheti az ország fejlődési képességét mind gazdasági, mind pedig társadalmi szempontból. Ezek a következők. További piaci torzulások. A tulajdonosi szerkezet átalakulása, az állam szerepének a növekedése egy korábbi korszak gazdasági kockázatait hozhatja felszínre. A piaci impulzusok kiiktatása, a klientúraépítés káros hatásai, a költségvetés és a vállalatok közötti kapcsolat erősödése olyan piaci problémákat alakíthat ki, amelyekre több latin-amerikai országban is találhatunk példát.

Növekedhetnek a jövedelmi különbségek. Elemzések sora mutatja a társadalmi olló egyre szélesebbre nyílását és a legkisebb keresetből élők helyzetének nagymértékű romlását. Nem elsősorban a jövedelem- és vagyonkülönbségek abszolút szintje teszi azonban a helyzetet egyre riasztóbbá. Nemzetközi összehasonlításban nem a magyar jövedelemegyenlőtlenség a kiugró, bár a térségünket tekintve egyre inkább az, hanem az alacsony kereseti szint. A társadalom szétszakadását tovább erősíti az adórendszer, de különösen az oktatási politika s az egészségügyi rendszerben meglévő regionális különbségek. Az alacsonyan képzettek tömegének növekedése egyre erősebbé teszi a kiszolgáltatottságot, és jelentős társadalmi csoportok választási lehetőségeit, mobilitását szűkíti be.

A klientelizmus erősödése. Az állam terjeszkedése, egyre több terület közvetlen kontrollja révén mind többek számára válik egyértelművé, hogy a gazdasági és politikai érvényesülés egyetlen útja, ha az érintettek kritika nélkül alkalmazkodnak az állami akarathoz. A sikerhez nem az innováción, a versenyen, az új kreatív vállalkozások létrehozásán keresztül vezet az út, hanem elegendő lehet a monopol-oligopol helyzetek megteremtése, a meglévő vagyonok társadalmi átcsoportosítása is. Ez egyben az alternatívamentesség elfogadásával is jár, ami még inkább ellehetetleníti a független gondolkodás és véleményalkotás lehetőségét.

A hozzáállásbeli torzulások mélyülése. Ennek következtében az emberek egyre nyitottabbakká válnak a hibák másokban keresésére, ami már hosszabb ideje jellegzetessége a kelet-európai – s különösen a magyar – társadalomnak. Még inkább lehet hibáztatni a romákat, az Európai Uniót, a külföldi cégeket,s a lista tetszés szerint bővíthető a kormányzati stratégiának és a politikai helyzetnek megfelelően. Ez lesz a legsúlyosabb öröksége a jelenlegi rendszernek, amely sajátos keveréke a múlt század harmincas éveiben érvényesült hazai szerkezetnek, a jelenleg több latin-amerikai országot és Oroszországot jellemző gazdaság- és társadalomszervezési modellnek, s némely elemében követi a rendszerváltás előtti két évtized magyarországi mintáit is.

A szerző az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézet tudományos főmunkatársa