Ez nemcsak azért jelent versenyhátrányt, mert sok cégnek a magyar és a nemzetközi számviteli standardoknak megfelelően is el kell készítenie beszámolóját, hanem azért is, mert nem tudunk áttérni az IFRS-ek jelentette gondolkodásmódra és céges kultúrára, ami pedig számos előnnyel jár.

Kérdőívet küldött a minap a Nemzetgazdasági Minisztérium a nagyvállalati körnek azzal a céllal, hogy felmérje a nemzetközi számviteli rendszerre való áttérés iránti igényt. Ezt a lépést már nagyon régóta várjuk, hiszen évek óta szó van róla. Elsődleges értelme nyilvánvaló: a magyar beszámoló elhagyását lehetővé téve az intézkedés megszünteti azt a kettős terhelést, amelyet a külföldi tulajdonú vagy a külfölddel más módon kapcsolatban álló cégeknél a magyar és a nemzetközi számvitel szerinti beszámolók egyidejű elkészítése jelent.

Az áttérés azonban nemcsak ezt jelenti, hanem azt is, hogy a magyar számviteli szakembereknek, a számokat elfogadó felső vezetőknek, az elemzőknek, bankoknak át kell szokniuk arra a gondolkodásmódra, ami az IFRS alkalmazásával jár. Márpedig a tapasztalat – a sajátom is – az, hogy két egymástól jelentősen eltérő szemléletmóddal állunk szemben. Az egyik oldalon a konkrét szabályokon alapuló, erősen formai, számottevő részben adózási célokra használandó számokat generáló magyar számvitel áll. A másikon a többnyire a józan paraszti észt követő, a tranzakciók tartalmát és nem formáját figyelembe vevő IFRS.

Ebben az olvasatban a magyar rendszer előnye és hátránya is egyértelmű. A precíz szabályok miatt kevesebbet kell gondolkodni, a számvitel mechanikussá válik. Ám a szabályok nem tudják a gyakorlatban előforduló összes esetet leírni, ezért jelentős alkalmazási bizonytalanságok vetődnek fel.

A hazai szakmai környezetben szocializálódott szakembereknek és vezetőknek az IFRS-ek alkalmazása néha komoly sokkot jelent. A nemzetközi számviteli rendszerek elveit alkalmazni kell a konkrét tranzakciókra, ezért olykor a legegyszerűbb eseteket is elemezni kell, és ennek alapján döntést hozni. Ehhez magas szinten szükséges ismerni az üzleti folyamatokat, és számolni kell azok pénzügyi kimutatásokra gyakorolt hatásával. A döntések felelőssége pedig a döntéshozóké marad: nem lehet a törvényalkotóra áthárítani.

E döntési helyzetet jól szemlélteti a klasszikus példa. A termékértékesítés címén kiadott számla a magyar rendszerben egyértelműen bevétel, akkor is, ha a vevő egy kereskedőház. Pedig a végső fogyasztó ekkor még nem lépett színre, sőt a terméket később a termelő akár vissza is veheti, illetve vissza kell vennie. Ebben a helyzetben a tartalmon alapuló IFRS nem bevételként, hanem hitelként értelmezi a tranzakciót.

Nem kérdés, hogy ez egészen más szemléletmódot jelent, amelynek kialakulása nem megy egyik napról a másikra. Saját tapasztalataim szerint a szocializációs folyamat a magyar társaságoknál 2–5 év, addig kisebb-nagyobb hibákkal számolni kell. Ez kétségtelen hátrány, de a folyamatnak van egy olyan előnye, amely minden céget kompenzál majd.

Az IFRS-ekre való áttérés szükségképpen hidat ver a számvitelesek és az üzleti terület képviselői között. Előbbiek nem tekinthetik többé az üzleti folyamatoktól elkülönült, önmagáért való rendszernek saját tevékenységüket, partnerként kell kezelniük a vállalati folyamatok ismerőit. Utóbbiak számára pedig értelmezhető rendszerré válik a számvitel. Ennek fényében nem meglepő, hogy sokszor a felső vezetők azok, akik a legkönnyebben állnak át az új szemléletre, hiszen ők többnyire a számvitelhez részleteiben nem értő, de az üzleti folyamatokat logikusan látó emberek, akiknek a gondolkodásához sokkal közelebb áll az IFRS-ek rendszere.

És ha mindez nem lenne elég, hadd érveljek még egy gondolattal a nemzetközi számviteli rendszer mellett. Az IFRS „világnyelv”, ha ezen beszélünk, mindenki érteni és értékelni fogja a magyar cégek teljesítményét.

A szerző a KPMG számviteli tanácsadó csoportjának igazgatója