Greg Mankiw, a Harvard közgazdásza szerint az örökölt vagyon és az egyenlőtlenség mind közvetlenül a családon belül, mind pedig a társadalom egésze számára előnyös. Úgy érvel, hogy a megtakarítások lehetőséget teremtenek a tőkebefektetésekre, start-up cégek alapítására, vagy már működő vállalatok terjeszkedésére, ami valamennyi szereplő számára előnyöket generál. A tőkefelhalmozás révén egyre csökken az újabb pénzegységre jutó elérhető haszon, míg a munkások egyaránt ugyanazt a bért viszik haza, azaz mindenki jól jár, de a munkások relatív előnyhöz is jutnak.
A valóságban sajnos a termelékenység javulása nem jár kéz a kézben béremelkedéssel. Bizonyítékképpen érdemes egy pillantást vetni a Lawrence Mishel tanulmányában szereplő ábrákra. Kutatása bizonyítja, hogy a tőkejövedelem jelenleg 70 éves csúcson van, azaz a kamatjövedelmek, osztalék, profit, bérleti díjak egyre nagyobb részét teszik ki a teljes nemzeti jövedelemnek. Épp az ellenkezőjét látjuk, mint amiről Mankiw professzor beszélt.

Mankiw-nak egyébként mindenben igaza van, ha a körülményekhez hozzátartozik a teljes foglalkoztatottság, ám mutasson egy országot, ahol ez adott! Alacsony kereslet mellett a megtakarítási ráta emelkedése a kiadások csökkentésével jár, ez tovább lassítja a gazdasági körforgást, amit mindig a munkások éreznek meg leghamarabb.
Mankiw ráadásul egyáltalán nem tárgyalja az egyenlőtlenség hatását szélesebb társadalmi perspektívában. Elméletében a megtakarításokat a tőketulajdonosok befektetik, ami termelékenységnövekedést és béremelkedést generál. Az ezek közötti kapcsolatról már beláttuk, hogy „olykor" nagyon gyenge, de most tételezzük föl, hogy jellemzően együtt mozognak. Mankiw kedvéért gondolkozzunk teljes foglalkoztatottság mellett, így nem kell aggódnunk az elégtelen kereslet miatt sem. Ekkor kétségtelenül kijelenthetjük, hogy a több megtakarítás kedvez a gazdaságnak, de arra a kérdésre, hogy a nagyobb egyenlőtlenség ösztönzi-e a megtakarításokat, még mindig választ kell adnunk.

Ha a válasz pozitív, szakember legyen a talpán, aki kiszámolja, mekkora egyenlőtlenség a társadalmilag optimális. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a fogyasztási hajlandóság fékezésére egyéb gazdasági ösztönzőket is bevethetünk. A valódi szakmai feladat ezek mérlegelése. A jövedelemadó rovására a fogyasztás alapú adók előtérbe helyezése is például ezt szolgálja, amiként a nyugdíjrendszer is átalakítható ennek érdekében. A lakossági megtakarítások helyett/mellett a gazdaságpolitikai program megcélozhatja a vállalat tőkét is. Az adórendszer és a fiskális politika átalakításával erre is többféle megoldás kínálkozik.

Edwin G. Dolan a közgazdaságtudományok doktora, disszertációját a Yale University-n védte meg. Moszkvában tanított bő tíz éven keresztül 2001-ig, majd feleségével megalapította az American Institute of Business and Economics (AIBEc) független, nonprofit oktatási intézményt, mely MBA-programot kínál. A budapesti CEU-n, a prágai Közgazdaságtudományi Egyetemen, Stockholmban és Rigában is tanított. Washingtonban a piaci verseny tisztaságáért felelős szakértőként, Kazahsztánban a Nemzeti Bank tanácsadójaként dolgozott.