A történelemkönyvek alighanem több okból is fordulópontként fognak megemlékezni a luxemburgi Jean-Claude Juncker megválasztásáról az általában tévesen az EU „kormányának" nevezett Európai Bizottság élére. Először fordult elő ugyanis, hogy az állam- és kormányfők testülete, az Európai Tanács saját jelöltje helyett az egyre inkább riválisává váló Európai Parlamentét javasolta a Bizottság élére. Arra sem volt még példa, hogy tagállami vezetők szavazással jelöljenek valakit a posztra, és ennek egyenes következményeként egyeseket közülük leszavazzanak.

A brit David Cameronnal és a magyar Orbán Viktorral most éppen ez történt, miután ők ketten 26 kollégájuktól eltérően a múlt heti EU-csúcson Juncker ellen voksoltak. Az pedig már csak hab a tortán, hogy valószínűleg első ízben vezeti majd olyan politikus öt éven át a testületet, akit - önmagát is beleértve - szinte senki sem akart a legfelelősségteljesebb uniós poszton látni. A korábbi luxemburgi miniszterelnök az Európai Tanács elnöke szeretett volna lenni. A jelenlegi elnök, a belga Herman Van Rompuy megbízatása az idei év végén jár le.

A Lisszaboni Szerződés életbe lépése óta kibontakozott intézményi és pártpolitikai dinamika azonban végül úgy hozta, hogy az európai politika utolsó húsz évének alakításában nem is mellékszerepet játszó nagyhercegségi politikus váltja majd a portugál José Manuel Barrosót november 1-jén Brüsszelben. Bár Junckernek a feladatra való alkalmasságát az elmúlt hetekben okkal vagy ok nélkül jó néhányan megkérdőjelezték, a személy kérdése mindig is másodlagos volt a folyamatban. Első perctől kezdve az volt az igazi tét, hogy a jelölésre jogosult tagállami vezetők elfogadják-e azt, hogy az európai politikai pártcsaládok és az Európai Parlament rájuk tukmálják saját jelöltjüket. Aki nem más, mint az EP-választásokon legtöbb mandátumot szerzett párt, jelen esetben a jobbközép Európai Néppárt frontembere.

Részletek a Figyelő hetilap 2014/27. számában.