Tálas Péter az ukrán válság mélységéről

Azok számára legalábbis feltétlenül, akik rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket vagy polgártársaikat veszítették el a Boeing 777-es 298 halálos áldozatot követelő katasztrófájában. A nyugati elemzők és politikusok egy része talán éppen e drámai sokk miatt komoly fordulatot remél az ukrán krízis menetében is. Bizonyos értelemben ezt látszik megerősíteni az is, hogy a Moszkva által támogatott ukrajnai szeparatisták és a putyini vezetés is kétségbeesetten, a propagandaháború minden eszközét bevetve próbálják lerázni magukról a felelősséget.

Bár ez az európai közvélemény előtt aligha fog sikerülni, az sem valószínű, hogy a katasztrófa komoly fordulatot okoz a válság főszereplőinek magatartásában. Mert igaz ugyan, hogy a tragédia látványosan mutatta meg a krízis brutalitását, de nem mutatott meg szinte semmit e válság bonyolultságából. Márpedig az eleve reménytelenné teszi az ukrajnai helyzet gyors és hatékony kezelését.

Az elemzéseket olvasva ugyanis az ukrán krízis egy olyan komplex válságnak tűnik, melynek van egy geopolitikai, egy regionális és egy belső, több területen jelentkező ukrajnai szintje.

A GLOBÁLIS JÁTSZMA
Geopolitikai szinten a legtöbb elemző egy érdekszféra-küzdelemként értelmezi a helyzetet. Ez a nagyhatalmak között folyik, elsősorban az Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció, illetve az Európai Unió és az Oroszországi Föderáció között. Ennek a geopolitikai játszmának Ukrajna sokkal inkább tárgya, mint alanya. Ez az érdekszféraharc 1989–1991 óta tart, s jelenlegi állomása csupán abban különbözik a korábbiaktól, hogy új hatalmi viszonyok közt zajlik. Ennek legfőbb jellemzője, hogy a korábbiakhoz képest megnövekedett az olyan regionális nagyhatalmak érdekérvényesítő lehetősége saját környezetükben, mint Oroszország vagy Kína.

A szakértők egy része úgy látja, hogy ami most, illetve a 2008-as grúz–orosz háború óta zajlik, csupán egy megerősödött Oroszország válasza a Nyugat lépéseire. A NATO 1999-es, 2004-es, 2009-es és az EU 2004-es és 2013-as bővítésére, valamint a színes forradalmak nyugati támogatására (Grúzia, 2003; Ukrajna, 2004; Kirgizisztán 2005), továbbá az Európai Unió 2008-tól folytatott Keleti Partnerség politikájára. Ezek az elemzők gyakran hivatkoznak arra, hogy Oroszország gazdag lett, energetikai nagyhatalom. Olyan állam, amely 2028-ban is a 8. legnagyobb gazdasággal rendelkezik majd, katonai kiadásait pedig a 2008-as válság ellenére sem csökkentette, s komoly haderőreformot és modernizációt hajt végre.

A szakértők másik része viszont úgy látja, hogy ami 2008 óta folyik, az nem egy megerősödött Oroszország, hanem éppen hogy egy fokozatosan gyengülő, lassuló gazdaságú és komoly modernizációs kihívásokkal szembesülő állam válasza a Nyugat tervezett lépéseire. Nem vitatják, hogy Oroszország gazdagabb lett, de határozottan állítják, hogy nem lett modernebb!

Ezen elemzők szerint Oroszország azért választotta a háborút vagy Ukrajna esetében a helyettesekkel vívott háborút, mert az orosz érdekérvényesítés nem katonai eszközei kimerültek, illetve nem bizonyultak elég hatékonynak. Ez azért fontos, mert a nyugati közvélemény többségét nem az orosz érdekérvényesítés ténye, hanem annak módja döbbentette meg. Vagyis azt nagyon kevesen vitatják, hogy Oroszországnak lehetnek legitim érdekei Ukrajnában, amelyeket akár érvényesíthet is, de nem proxy háborúval, nem annexióval, nem az ukrán állam destabilizálásával.

A REGIONÁLIS KONFLIKTUS
Megint mások még ennél is megengedőbbek. Tudomásul veszik például, hogy Oroszország annektálta a Krímet, sőt azt is jogosnak ítélik, hogy Moszkva politikai értelemben vett geopolitikai határzóna kialakítására törekszik Ukrajnában és Fehéroroszországban. Pont úgy, ahogy tette ezt Kelet-Közép-Európában a Szovjetunió. Azonban még ők is felteszik a kérdést: miért éri meg stratégiailag Oroszországnak Ukrajna egy részének elszakítása vagy egy olyan Ukrajna létrehozása, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egyik fele tartósan oroszellenessé s így Nyugat-baráttá válik?

Ez azért izgalmas, mert geopolitikai szinten az ukrán válság egy olyan küzdelem, amely az integrációs vezető szerepért is zajlik a posztszovjet térség ukrán területén, s amelynek kulcskérdése, hogy ki tudja tartósan és jobban támogatni az ország modernizációját.

Regionális szinten az ukrán válság egy Ukrajna és az Oroszországi Föderáció között zajló küzdelem Ukrajna kül- és biztonságpolitikai orientációjának irányultságáért, melynek alapkérdésévé napjainkra az Európai Unió vagy Eurázsiai Vámunió választása vált. Moszkva idesorolja a NATO vagy taskenti szerződés dilemmát is. Az elemzők egy része ebben Kijevet az ukrán állam stabilizálásáért küzdő félnek, Moszkvát az ukrán állam destabilizálására törekvő szereplőnek láttatja. Ennek megfelelően a kelet- és dél-ukrajnai területek szeparatista fegyvereseinek támogatását, Novorosszija mesterséges identitásának felkeltését és a Krím elcsatolását vetik az orosz vezetés szemére.

A másik oldal viszont az ukrán nacionalizmust igyekszik az események fő felelősévé tenni, s az ukrajnai orosz kisebbség védelmében jogosnak ítéli az ukrajnai orosz magatartást. Azt azonban valószínűleg nem gondolja végig, hogy ha a Krím ilyen egyszerűen elhagyhatta Ukrajnát, akkor vajon más országok hasonló területeit is megilleti ez a jog? Adott esetben, Oroszországban is? Ha a kisebbségvédelemre hivatkozva Oroszország jogot formál az ukrán szeparatisták támogatására, akkor másoknak is joga van-e ugyanezt tenni vele szemben?

A MODERNITÁS DILEMMÁJA
Az Ukrajna kül- és biztonságpolitikai irányultságáért folyó küzdelmet alighanem az ukrán társadalom modernizációs lehetőségeinek szemszögéből kell megítélni. Egyszerűen azért, mert egy modern és stabil Ukrajna szomszédsága kívánatos valamennyi európai állam szempontjából. A kérdés tehát az, hogy perspektivikusan Oroszország vagy az Európai Unió kínál-e nagyobb esélyt az ukrán modernizációhoz. Ma egyértelműnek tűnik, hogy Ukrajnának és a hozzá hasonló olyan országoknak, amelyek energiahordozó vagy nyersanyag hiányában modernizációra kényszerítettek, stratégiai értelemben nem igazán perspektivikus az Oroszország vezette integráció. Aligha lehet ugyanis az ukrán modernizáció ösztönzője egy olyan ország, amely maga sem modern.

Az EU által kínált esély is bizonytalanná válik azonban, ha azokat az Ukrajnán belüli válságjelenségeket vesszük számba, melyekkel maguk az ukránok járultak hozzá a jelenlegi helyzet kialakulásához. Az ukrán állam 22 év alatt nem volt képes megvalósítani a stabilitást. Kompromittálódott oligarchák uralják, akik egymással is harcolnak. Aligha vitatható, hogy a krízisnek van egy Kelet- és Nyugat-Ukrajna szembenállásán alapuló vetülete is. Továbbá éles az ellentét a társadalom és a politikai elit között is.

A függetlenség 22 évében ugyanis az ukrajnai elit semmilyen elfogadható jövőképet, perspektívát nem tudott ajánlani a társadalomnak, nem tudta stabilizálni és konszolidálni az államot. Lényegében csak a válságot állandósította. Emiatt az ukrán társadalom széles tömegei kerültek a gazdasági vegetáció, vagyis a szegénység és a politikai vegetáció, azaz a választások ellenére fennmaradó változatlanság állapotába.

Ennek a krízisnek a megoldását várjuk egy olyan Európától, amely katonailag törpe, stratégiai érdekeit tekintve megosztott, komoly gazdasági kapcsolatai vannak Oroszországgal, s amelynek vezetői pontosan tudják, hogy az aszimmetrikus gazdasági kapcsolatok miatt Moszkvának ma több lehetősége van az Európára irányuló gazdasági nyomásgyakorlásra. Az ilyen elvárásra mondják azt, hogy illuzórikus.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának az igazgatója