Túl vagyunk az új FTC-stadion átadásán. Minden megvolt, ami kell. Politikusi beszédek, nyitómeccs egy neves ellenfél ellen, ráadásul vállalható eredménnyel (FTC–Chelsea 1-2). A közönség mégsem tűnt önfeledten boldognak. Na jó, ez így általánosítás, de tény, hogy a miniszterelnök, különösen pedig a Fradi elnökének beszédét többször is füttyszó zavarta meg.

Hálátlan közönség!
Kinek, minek szólt a nemtetszés-nyilvánítás? A politikusnak vagy a sportvezetőnek? Kubatov Gábor egy személyben testesíti meg mindkettőt. S ezt nem mindenki fogadja el. Azt, hogy a politika birtokba vette a sportot. Is. Ugyanazzal az egész pályás letámadással, amellyel a belpolitikai meccsen is a saját kapuja elé szögezte az ellenzéket. A Fradinál a szurkolói kemény mag a szenvedő alanya ennek a nyomulásnak. Nem feltétlenül huligánokra kell gondolni, hanem azokra, akik esőben, hóban, fagyban is elkísérik a csapatot vidékre, külföldre.

Kontrollált, szervezett nézőcsere zajlik. A kategóriás fogyasztókra van szükség, akiknek a pénztárcája is legalább annyira nyitott az FTC iránt, mint a szívük. Ezért – is – szólt a fütty Kubatovnak.

Szólt Orbán Viktornak is, igaz, ő a fradizmus emlegetésével tapsot is ki tudott csalni a közönségből. Majd nem fog szólni a fütty, amikor a magyar csapatok augusztus után is állva maradnak az európai kupasorozatokban. Addig persze még aludni kell párat.

(Vissza)élve a lehetőséggel, egy mondatot szeretnék kiragadni a kormányfő beszédéből. Miszerint „a sport a szabadság világába repít, mert itt a szorgalom, a tehetség, az akaraterő és sohasem az előjogok számítanak”. Ha másért nem, ezért az egy gondolatért megérdemli a kifütyülést a miniszterelnök. Ha valami tönkretette a magyar labdarúgást, az pont a kontraszelekcióra épülő utánpótlás-nevelés, ami jó harminc-negyven éve helyezte partvonalon kívülre ezt a szép sportot Magyarországon. A tehetség pont semmit nem számít, annál többet az, hogy ki van jóban edzővel, klubvezetővel. Nézzék meg utánpótláscsapataink szereplését a nemzetközi mezőnyben! Hol van már az az idő, amikor legalább a 14–16 évesekre büszkék lehettünk, ha már a felnőttek miatt inkább szégyenkezni volt okunk. Az Orbán-korszakban sem léptünk előrébb.

Talán, mert fordítva ülünk a lovon. Jó dolog a szép új stadion, de attól még nem tanulja meg a kapáslövést a futballpalánta. Az Orbán-korszak mementói a stadionok lesznek – reméljük, nem akasztói módon, a volt Stadler-stadiont mára a gaz lepte el, nem a szurkolók –, a labdarúgósikerekre még néhány ciklusig várni kell.