- Valóban aktívabb lett. Ez különösen három területen látható: a Közel-Keleten, Ukrajnában, Oroszország ellenében és a civil társadalmak globális felkarolásában. A Közel-Kelet egyre szélesebb térségeit eluralni látszó, minden korábbinál gátlástalanabb fundamentalizmusnak ez a változata az egész világot fenyegeti. Nagy hiba, sőt történelmi bűn lenne, ha erre a globális kihívásra nem reagálna, legalább néhány szövetségesével együtt, a világ legerősebb hatalma. Az Ukrajna kapcsán megfigyelhető amerikai aktivizálódás szintén külső provokációval függ össze. Elsősorban azzal, hogy Putyin Oroszországa nyílt agressziót követett el egy szomszédos, független állam ellen. Ukrán területeket szállt meg, és így felrúgta a vasfüggöny leomlását, a Szovjetunió szétesését követően kialakult, Moszkva által is elfogadott világrendet.
 |
- Nemcsak a hivatalos orosz propaganda, hanem sok nyugati elemző ennek az ellenkezőjét állítja. Szerintük éppen az Egyesült Államok, a NATO és az EU követett el provokációt Oroszország ellen. Arra hivatkoznak, hogy a 90-es években a nyugati hatalmak arról biztosították az oroszokat, hogy az észak-atlanti szövetség és az unió nem terjeszkedik a volt Szovjetunió területén. E megállapodásokat márpedig a Nyugat szegte meg.
- Ha lettek volna ilyen megállapodások, de nem voltak. Putyin nem tud felmutatni ilyen okmányokat. A tárgyalások idején még létezett a Varsói Szerződés, így csak a két Németország jövőjéről folyt szó, Kelet-Európáról nem. Csupán azt tudjuk, hogy az orosz elnök, sőt elődje is, többször említette, hogy Oroszország számára elfogadhatatlan a NATO további bővítése. S noha erre vonatkozóan senki nem írt alá az oroszokkal bármiféle megállapodást, továbbá szóbeli alkura vonatkozó dokumentum sem létezik, mégis tény, hogy az észak-atlanti szövetség leállt a bővítéssel. Megfigyelői minőségben magam is jelen voltam a NATO-nak azon a bukaresti csúcstalálkozóján, ahol az Egyesült Államok szorgalmazta Grúzia, illetőleg Ukrajna potenciális felvételét. Ám ezt a javaslatot ott helyben elutasította a szövetség többsége. Fontos hozzátenni, hogy a múltban Putyin mindig csak a nyugati katonai terjeszkedés témáját hozta fel. Az EU-ra vonatkozó hasonló gondolatokat csak 2013 óta iktatta be a beszédeibe.
- Miként magyarázható az Amerikára korábban nem jellemző aktivitás a civil társadalmak felkarolása terén?
- Ez engem is meglepett. Emlékeztetnék Obama elnök egy évvel ezelőtt az ENSZ közgyűlésén elmondott beszédére. Annak az volt a nagyon sok elemző által kritizált mondanivalója, hogy az Egyesült Államok csak ott és akkor fogja felkarolni, segíteni a civil társadalmak küzdelmeit, értékeit, ha ezek egybeesnek az érdekeivel. Barack Obama utóbbi napokban tett megszólalásai túlmutatnak az egy évvel korábbiakon. „Amerikának kötelessége, küldetése a világ minden pontján támogatni a kormányzati hatalom ellenőrzését felvállaló civil kezdeményezéseket, a civil társadalmat" - nyilatkozta például. Jelenleg ez az Egyesült Államok elnökének a legfőbb üzenete.
- De miért most történik ez? Mi változott meg?
- A nyugati világot és annak értékrendjét új és kemény provokációk érték az idén. Nemcsak Oroszországról vagy az ISIS páratlan terrorjáról van szó, hanem arról is, hogy világszerte előtörtek a tekintélyelvű, autoriter, a civil társadalmat kiiktatni szándékozó, a magukat a nyugati, liberális demokráciáknál magasabb rendűnek nyilvánító politikai erők. Másrészt felgyorsította az amerikai külpolitikai aktivitást a gazdasági helyzet látványos javulása is. Ha az Egyesült Államok bármely szögletében az ember ma körülnéz, egészen mást tapasztal, mint akár csak két évvel ezelőtt. Építkezések mindenütt, a vásárlók többet költenek, a tehetősebbek egyre inkább megengedik maguknak, hogy felújítsák otthonaikat, új házat vegyenek. A munkanélküliség csökken, felvételi táblákat látunk az üzletekben, különösképp a nagyvárosokban. A dollár a legutóbbi néhány hét alatt több százalékkal erősödött. Az a benyomásom, hogy a hosszú tespedés után beinduló gazdasági fellendülés is hozzájárulhatott Obama aktívabb külpolitikájához.
- Politikai okai lehetnek az aktivizálódásának?
- Igen. A harmadik körülmény a belpolitika. Nincs kizárva, hogy Obama igyekszik megágyazni a demokraták várható elnökjelöltjének, az eleve keményebb külpolitikusnak számító Hillary Clintonnak azzal, hogy egy magabiztosabb Amerikát ad át neki. Nyilván arra számít, hogy a republikánusok harcias neokonzervatív szárnya és nem a külpolitikát elhanyagoló jobboldali Tea Party mozgalom jelöli majd Clinton ellenfelét. Egy ilyen jelölt a Demokrata Párt túlzott gyengeségével, az Egyesült Államok világpolitikai szerepének leépítésével igyekezné megnyerni a 2016-os választást. Obama talán ezt a lehetőséget próbálja most elkerülni.
- Ha én amerikai nagytőkés lennék - akár bankár, akár mondjuk energetikai befektető, különösképpen, ha érdekeltségeim lennének Szibériában vagy általában Keleten -, nagyon nem tetszenének ezek az Oroszország elleni amerikai szankciók. Ön szerint az erős gazdasági lobbik nem szállnak szembe majd az elnökkel?
- Amerika ebben a kérdésben egységesnek mutatkozik. Vegye figyelembe, hogy történelmi jelentőségű kihívások idején ez szinte mindig így volt ebben az országban. A különböző érdekcsoportok megértik, hogy rövid távú áldozatok után világszerte ismét megerősödhet az a fajta demokratikus értékrend, amelyet az Egyesült Államok képvisel. Ez idealisztikusnak tűnik. Nyilván az önök olvasói közül sokan el sem hiszik, hogy az önző, az üzleti érdekek az idealista értékek mögé szorulhatnak - pláne Amerikában. Hol-ott valójában ez az Egyesült Államok valódi természete. Az igazán nagy krízisek idején az amerikai politikai mentalitás az egységes fellépés felé hajlik.
- Kérem, válaszoljon arra, hogy mi a baja Amerikának Magyarországgal? Véletlen lenne, hogy szinte egyidejűleg kapunk hideget-meleget a New York Timestól, a Wall Street Journaltól, Obamától, Bill Clintontól? Nem arról van szó, hogy magyar baloldali és liberális körök szándékosan félretájékoztatják, dezinformálják az amerikai külügyet, rajta keresztül pedig a volt és a jelenlegi elnököt?
- Józan ésszel fel sem fogható, hogy a konzervatív Wall Street Journal, a republikánus neokonzervatív John McCain szenátor és a politikai spektrum másik, liberális oldalát képviselő New York Times szerkesztősége, a demokrata guru, Bill Clinton s netán még Obama elnök stábja is összejátszana egymással Magyarország ellen. És ráadásul az Amerikából tekintve apró Magyarország, pontosabban annak vezetője, Orbán Viktor lenne a közös célpontjuk!
A Washington Post, a New York Times, a Wall Street Journal, a Foreign Affairs, az American Interest, a Foreign Policy, az Amerikában nagyon is megbecsült The Economist és a Financial Times, valamint tucatnyi egyéb kiadvány kétségtelenül közölt jó néhány cikket és tanulmányt Orbán Viktor rendszere ellen. Volt, amelyik a jogállam gyengítését célzó lépésekről írt. Volt, amelyik a tusnádfürdői beszédnek a nyugati demokráciát elutasító részét vette tollhegyre. Volt, amelyik a szankciók körüli bizonytalanságot kritizálta. Egyébként egyikük sem cikkezett a magyar kormány megdöntéséről. A New York Times szerkesztőségi cikke valóban roppant kritikus volt, de az is a kormány megrendszabályozására, nem pedig megdöntésére biztatta az Európai Uniót.
- De mi lesz most a transzatlanti kapcsolatokkal? Mit tehet a magyar kormány, a magyar társadalom, azok, akik döntő fontosságúnak tartják Magyarország nyugati elkötelezettségét?
- Ez egy hosszabb interjú tárgya is lehetne. Most csupán egy gondolattal zárnám ezt a beszélgetést. A külpolitika mindenütt elég nagy mértékben a belpolitika függvénye. Naiv az, aki nem érti például az újraválasztás szükségszerűségeit. Én mégis reménykedem abban, hogy az önkormányzati választások után a magyar kormány a nyugati kapcsolatok rendezése érdekében figyelembe vesz különféle külpolitikai nézeteket. Az biztos, hogy az a politika, amely a nyugati álláspontok és kritikák merev elutasításából áll, megbukott, bár az országon belül alighanem népszerű. Az őszi választások után megfontolandó lenne egy olyan külpolitikai szakértőkből álló tanácsot létrehozni, amely a belpolitikai, hatalmi szempontokat mellőzi, és csak az ország jó hírét, szövetségesi kapcsolatait teszi vizsgálat tárgyává. A tét óriási. Magyarország jövője a következő néhány évben elsősorban a külpolitikáján múlik. Teljesen függetlenül attól, hogy a magyar közvélemény ezt egyelőre nem így látja.
Névjegy
A nyolcvanadik születésnapját betöltött, ma is aktív professzor Budapesten született. 1956-ban Amerikába emigrált, ott vezető egyetemeken társadalomtudományokat tanult.
Négy évig volt az Egyesült Államok külügyminisztériumában tanácsadó, s 1993-ban kinevezték főtanácsadóvá.
A rendszerváltást közvetlenül megelőző években és utána is aktívan segítette az akkori demokratikus ellenzéket az amerikai kapcsolatok kiépítésében.
Tanított egyebek közt a New York-i Columbia Egyetemen, jelenleg a washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzora.