 |
Ennek a komplex, és inkább kísérletinek tűnő rendszernek a stabilitását az adja, hogy akik meg tudnák változtatni, azok ebben nem érdekeltek. Mind a szerb, mint a bosnyák-horvát entitásban az állami állás a legmagasabb karrier, az pedig politikai kapcsolatokhoz és nagyfokú lojalitáshoz van kötve, mára nagyjából dinasztiákon átívelve. Jellemző, hogy a 3.28 millió szavazásra jogosult boszniai polgárhoz képest döbbenetesen sok az a 7,748 jelölt, akik a különböző választási listákon szerepeltek - uszkve minden ötvenedik boszniai háztartás delegált egy politikai jelöltet valamelyik párt nevében.
Eközben Bosznia Európa egyik legszegényebb állama, a munkanélküliség drámai, az EU-csatlakozás szempontjából pedig egy nagy fehér folt. Ugyan nem létezik olyan politikai párt vagy mozgalom egyik entitásban sem, amelyik ne hangoztatná az EU-integráció szükségességét, Bosznia a maga megosztottságával, politikai és gazdasági problémáival látványosan esélytelen a csatlakozás bármely feltételének megfelelni, így - az öt EU tagállam által a mai napig el nem ismert szuverenitású Koszovóval együtt - még a tagjelölti státuszt sem kapta meg. Az országot idén tavasszal ráadásul elképesztő anyagi károkat okozó árvíz is sújtotta.
Ilyen háttér előtt nem voltak meglepőek a tavaszi zavargások, amikor az elégedetlen polgárok a bosnyák-horvát federáció több városában Molotov-koktélok dobálásával és hasonló cselekedetekkel adtak hangot elégedetlenségüknek - ám a kezdeti lendület gyorsan elfogyott, az alternatív politikai plénumok már a nyári szünetre elfogytak, eljelentéktelenedtek. Az idén októberi választáson pedig 50 százalék körüli részvétel mellett pontosan az eddigi játékosokat sikerült visszaszavazni a különböző testületekbe. A politikai platform vagy a gazdasági elképzelések nem sokat számítottak, a pártok saját nemzetiségüket szólították meg az eddigi két évtizedben megszokott nacionalista szlogenekkel.
Az egyetlen újdonság, hogy a politikai elit lassan két évtizede változatlan klikkjébe egyetlen hellyel bekerült a szarajevói liberális művészek és gondolkodók által létrehozott Naša Stranka („A mi pártunk") - legalábbis a bosnyák-horvát entitás parlamentjében.
A nagy vonalakban változatlan helyzet mellett azért annyit el lehet mondani: az eddig négy évben kormányzó pártok mindkét entitásban meggyengültek.
Az RS-ben a 2006 óta kormányzó Milorad Dodik pártja, az SNSD szerezte meg az entitás elnöki posztját (maga Milorad Dodik személyében), és bár még zajlanak a kormányalakítási tárgyalások, nagyon meglepő lenne, ha nem az eddigi koalíció kormányozna tovább. Ellentétben a négy évvel ezelőtti helyzettel, idén legalább van ellenzéki alternatíva is: az ellenzéki pártok, elsősorban a Dodik előtti időszakot domináló SDS jól szerepeltek és megközelítették az SNSD-t. A háromfős bosznia-hercegovinai államfői csapatba pedig az SDS és koalíciós partnereinek jelöltje került be, aki ha csak pár ezer szavazattal is, de legyőzte az SNSD jelöltjét, a volt miniszterelnök-asszonyt, Željka Cvijanovićot.
Eközben a bosnyák-horvát federációban még nagyobb sikereket ért el az ellenzék: a választók gyakorlatilag elzavarták az elmúlt négy évben kormányzó SDP-t, és évtizedes riválisa, az SDA felé fordultak. Ebben szerepet játszhattak az SDP ellen leadott protest-szavazatok éppúgy, mint az SDA fegyelmezett és a politikai marketingben egyre professzionálisabb szervezete. (A párt elnökének, az akkor már egy ideje súlyosan beteg Sulejman Tihićnek a választás előtt alig három héttel bekövetkezett halála is befolyásolhatta a választókat.)
Jól szerepelt az SDP-ből korábban kivált egyik karizmatikus politikus, Željko Komšić új pártja, a Demokratikus Front, illetve a „bosnyák Berlusconi," a sajtómágnás Fahrudin Radončić „Jobb jövő" nevű formációja.
A választási eredménynek kihirdetése ugyanakkor Boszniában messze nem jelenti azt, hogy lehetne tudni, ki fog kormányozni: négy éve uszkve 16 hónapot vett igénybe a kormány felállása - ami aztán néhány hónapon belül jelentős átalakulásokon volt kénytelen keresztülmenni. A sok kis párt és a rengeteg helyi érdek találkozása (mondjuk a kanton-szintű választásokon) különutas háttéralkuk labirintusát eredményezi. Az elmúlt években sűrűn előfordult, hogy önkormányzati-, kanton-, entitás- és állami szinteken más és más összetételű, gyakran meglepő szövetségek álltak össze. Ez a helyzet aztán nem kifejezetten segítette elő a hatékony államigazgatást, és a különböző szintű kormányok stabilitására is káros hatással volt. A választók pedig azt látták, hogy minden párt itt vagy ott hatalomban volt, így az elmúlt évek stagnálásáért végül egyik párt sem „viszi el" a felelősséget.
Az Istinomjer ("Igazságmérő") civil szervezet szerint az előző négy évben a kormányra kerülő pártok 1941 darab választás előtti ígéretéből nem egész 3% valósult meg. Ez jelentős visszaesés az előző négy éves ciklus elképesztően magas 5% körüli eredményéről...
Idén annyival egyszerűbb a helyzet, hogy a három nemzet erős szereplői valóban kiemelkednek a többiek közül. A legtámogatottabb szerb és horvát párt vezetői már meg is állapodtak valamiféle együttműködésben, és felettébb valószínű, hogy csatlakozik hozzájuk a legerősebb bosnyák párt is, így legalább az állami szintű kormány viszonylag problémamentesen felállhat.
A helyzet paradoxonja, hogy ezek a végső soron nacionalista pártok éppen úgy állapodhatnak meg egymással, hogy programjuk és kommunikációjuk jelentős részben éppen az egymás elleni vicsorgásra épült.